Nem akarták a borjútól ellopni a tejet, de azzal oltották az égő házat. Később azonban egy főúri hóbort és az olaszok mindent megváltoztattak.

Forrás: Fortepan

Bár a leletek tanulsága szerint a honfoglalás idejében a Kárpát-medencébe érkezett őseink már fogyasztottak tejet és tejtermékeket (igaz elsősorban kancatejet), a tehéntej hosszú időn keresztül nem töltött be különösebben kiemelt szerepet a magyar gasztronómiában. Az ipari méretű tejtermelés megindulása előtt a marhákat elsősorban munka- és húsállatként tartották. Ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy a magyar szürke marha a keveset tejelő fajták közé tartozik. Az állatok felügyeletével megbízott gulyások sokáig egyenesen úgy vélekedtek, hogy a lefejt tejet a borjútól lopják el. Ennek ellenére a legtöbb marhatartó családnak volt egy olyan tehene is, melynek elsősorban a tejelés volt a legfőbb feladata.   

            A paraszti étrendben bizonyos fokig szerepelt a tej- és tejtermék fogyasztás, hiszen aránylag gyakran ettek áztatott kását, sajtot, túrót és tejbe áztatott kenyeret is, valamint szomjoltóként itták is azt. Hogy mennyire nem játszott kiemelt szerepet a hétköznapi étkezésben és életben a tej, arra a hiedelem világ mutat rá leginkább: a népi babonákban ugyanis ez a folyadék csak az igazi értéket képviselő marha tartozékaként jelent meg. A tejjel kapcsolatos problémákból a tehenet sújtó átokra következtettek, míg a folyadék megóvása valójában az állat egészségének védelmében vált fontossá. Tilos volt például a kenyeret bicskával a tejbe vágni, mert ettől kihasadozik a tehén tőgye (így a felvágott kenyérre öntötték a tejet). Nem jelentett jót, ha naplemente után valaki kivitte a tejet a házból, mert ez rontást hozhatott, melynek az ital besózásával lehetett elejét venni. De még a fecskefészek leverése is okozhatott véres tejelést. Az egyetlen igazi babona, melyben egyértelműen a tej játszotta a főszerepet, a tűzzel volt kapcsolatos. Úgy tartották ugyanis, hogy a villám okozta tüzet kizárólag friss- vagy aludtejjel lehet eloltani.

            Az ital megítélésnek és szerepének megváltozására végül egészen a 18. századig kellett várni. Ekkor a főúri körökben egyre népszerűbbé vált a vaj- és sajtfogyasztás, sőt egy magára valamit is adó főrend mindenképpen tartott a kastélyban vagy a birtokon egy itáliai sajt- vagy vajmestert. Ennek az új hóbortnak köszönhető, hogy abban az időszakban megindult a fajtaváltás is. A tej iránti kereslet nem csak hazánkban, de Európa szerte komoly növekedésnek indult, ami egyben az árak emelkedését is jelentette. Ezzel a kevés tejet adó szürke marha, mely korábban a hazai állomány túlnyomó részét tette ki, folyamatosan háttérbe szorult. Helyét az eleinte külföldről hozott tejelő fajták, majd kitenyésztése után részben a magyar tarka vette át.

            Mivel a kisebb gazdaságoknak is egyre inkább megérte az igásökrök helyett a tejelő fajtákkal foglalkozni, így a paraszti házak körül is mind nagyobb számban jelentek meg az ilyen állatok, melyeket ráadásul már istállóban is lehetett tartani, így kezelésük is könnyebbé vált. Ezzel pedigy jóval egyszerűbbé vált hozzáférni a tejhez. Ez felértékelte a tej és tejkészítmények szerepét a szegényebb rétegek táplálkozásában is, hiszen nem csak, hogy könnyebbé vált a beszerzés, de az ital kiválóan alkalmas volt az állati fehérje bevitelére is. Egy olyan világban, amikor hús általában még mindig csak vasárnap és ünnepi alkalmakkor került az asztalra, ez egy igen nagy előnynek számított. A disznótenyésztés újraéledésével (a török hódoltság idején ezt a megszállók igyekeztek teljesen leépíteni), valamelyest újra változott ugyan a helyzet, de a tej ennek ellenére elfoglalta azt a helyet a magyar gasztronómiában, mely ma is jellemző rá.