Volt idő, amikor Magyarország adta Európa aranytermelésének 80 százalékát és a nemesfém még ma is a földben van.
Aranybányászok - Körmöczbánya, forrás: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége
Tárgyi emlékek sokasága bizonyítja, hogy már az ókori rómaiak is bányásztak aranyat és ezüstöt a magyar királyság területén. A Dácia (Erdély) és Pannónia provincia területén található bányák mellett, Győr környékén évente megközelítőleg 800 kg sárga fémet mostak ki a folyókból is. A nemesfém kitermelése azonban nem szűnt meg a római csapatok kivonulásával, hiszen honfoglaló őseink az érkezésükkor művelés alatt álló bányákat találtak, melyeket – alapos ismereteik révén – ők maguk is tovább műveltek. A kitermelés pedig nemcsak, hogy folytatódott, de mind komolyabb méreteket öltött. Szent István már az első bányatörvényt is meghozta, melyben a király birtokába vonta a földben talált értékeket – különösen a nemesfémeket – melyeket haladéktalanul be kellett szolgáltatni a kincstárnak. Kivételt csupán az esztergomi prímás élvezett, aki saját birtokain hasznosíthatott bányákat és azok kincseit megtarthatta. Az arany kitermelése pedig világszinten is hatalmas méretűre nőtt az országban.
Annyira igaz ez a kijelentés, hogy a 13-16. században messze hazánk volt az európai kontinens legnagyobb kitermelője (a teljes termelés több, mint 80 százalékával!), míg a világtermelés több, mint harmadát adták a pannon bányák. Ebben az időszakban évente egy tonna aranyat és tízszer ennyi ezüstöt hoztak felszínre Magyarországon. Nagy szerepet játszott ebben, hogy 1327-ben eltörölték a király bányászati monopóliumát, ettől kezdve a birtokosok is folytathattak kitermelést saját területeiken, és a felszínre került értékek harmadát megtarthatták. Jól jellemzi az akkori aranyláz mértékét, hogy akkoriban került be a magyar nyelvbe a halász és vadász kifejezés mintájára az aranyász is. Károly Róbert emellett maga is nyitott bányákat, többek között Körmöcbányát a mai Szlovákia területén. A várost 1328. november 17-én látta el szabad királyi bányavárosi jogokkal, és itt alapította az ország első pénzverdéjét is, ahol egy évvel később ezüst-, majd 1335-től aranypénzeket is vertek. Az igazi „aranykor” pedig a 16. század elején tetőzött, amikor az ország aranytermelése elérte az évi 6 tonnát.
Ekkorra azonban a könnyen művelhető felszínközeli lelőhelyek lassan kimerültek, illetve a török uralom alatt gyakorlatilag megszűnt a nemesfémbányászat, amelyet a felszabadulás után egészen Mária Terézia trónralépéséig nem is sikerült igazán talpraállítani. Ő azonban megismertette a magyar bányászokkal a kor legmodernebb technológiáit, melyek biztonságosabbá és jóval termelékenyebbé tették a magyar bányákat. Emellett ő hozta létre a Selmeci Bányászati Akadémiát is. Bár a trianoni események nyomán a legnagyobb – felvidéki és erdélyi – aranylelőhelyek az országhatáron kívül kerültek, a bányászatot mégis inkább a feldolgozóipar elvesztése vetette vissza. A kitermelés beindítására egészen a harmincas évekig, egészen pontosan 1933-ig kellett várni, amikor a recski ércbánya állami kezelésbe került. Egészen az 1950-es évekig ez volt az ország egyetlen nemesfém bányája és a feldolgozó művet is itt építették fel. Persze a recski kitermelés meg sem közelítette az ország korábbi adatait, hiszen alig 80 kg aranyat és 800 kg ezüstöt adott évente. Ezen a helyzeten pedig a második kitermelő hely, a gyöngyösoroszi bánya megnyitása sem tudott érdemben javítani. Utóbbi, bár a hazai ezüsthozamot a duplájára emelte, aranyból csupán a recski mennyiség felét tudta nyújtani (igaz cink- és ólomérc hozama igen jelentős volt). A két bánya, a rendszerváltás előtti időkben történő bezárásával a nemesfémkitermelés gyakorlatilag megszűnt Magyarországon, annak ellenére, hogy szakemberek szerint a bányák nem merültek még ki és még jelentős mennyiségű arany van a magyar földben.