Gollam, a farkasember, Drakula - mind léteztek a magyar hagyományokban, ráadásul utóbbi nem is Vlad Tepes volt.
Forrás: Kapuvár.hu - Hany Istók ábrázolás
„Nincs új a nap alatt” – tartja a mondás és ez – sok más mellett – a nemzetközi filmgyártás rémisztő vagy éppen undort keltő figuráira is igaz. A középkorban több olyan rémalak is létezett a magyar hiedelmek között vagy éppen a valóságban, melyek ma a filmvászon kedvenc ijesztgetői. Cikkünkben három ilyen figurát mutatunk be.
Hany Istók, a magyar Gollam
Az első rémalakunk valóban létező személy volt, akit kapuvári halászok – név szerint Nagy Ferenc és Molnár János fogott ki a Hanság (akkoriban Hany) vizéből hálóval, 1749 márciusában. Bár a szájhagyományban az elvadult gyermek kinézete sokféleképpen kerül említésre, a legrégebbi feljegyzések szerint csontos, tömött gömbölyű fejű, széles szájú és nagyfülű volt. Karjai és ujjai kétszer olyan hosszúra nyúltak, mint egy azonos méretű emberé, illetve a fogai is hatalmasak és élesek voltak, míg testét pikkelyek borították. Nem nehéz belelátni a Gyűrűk Ura trilógia mocsári szörnyét, Gollamot ebbe a személyleírásba. Ráadásul a vadember – csakúgy, mint a filmbeli figura - leginkább békákkal és nyershalakkal szeretett táplálkozni (utóbbiakat úszva fogta el). A képbe talán csak a különös bőr – és az állítólagos úszóhártyák – nem illenek, melyeket a köznép a víziéletmód velejárójaként könyvelt el, de valószínűbb, hogy a szerencsétlen figura egyfajta bőrbetegségben szenvedett. Mivel a 8 éves forma fiúcskáról semmit sem tudtak, így még abban a márciusban, egészen pontosan 17-én a kapuvári templomban megkeresztelték és a megtalálás helye után kapta a Hany, míg névadója kérése alapján az István (Istók) nevet.
Ezek után a kapuvári erődítmény tartották és megpróbálták szocializálni, ám még az is fél évbe tellett, hogy egyáltalán ruhát tudjanak rá adni. Ennél is hosszabb ideig tartott, míg elfogadta a főtt ételt, és néhány igen egyszerű munkát hajlandóvá vált elvégezni. Soha nem tanult meg azonban beszélni, és két lábon járni, ráadásul vad, verekedésre hajlamos viselkedése sem változott meg. Ez utóbbi miatt folyamatos fenyítésekben volt része, amitől csak még jobban meggyűlölte az embereket. Az egyetlen személy, aki iránt érzelmeket mutatott, a várparancsnok lánya volt, aki őt is emberszámba vette, és gyakran mentette meg a büntetésektől. Végül éppen egy vele kapcsolatos eset vezetett oda, hogy Hany Istók megszökött Kapuvárról. A lány ugyanis férjhez ment, és a lagzin Istók is megjelent, hogy a számára legkedvesebb finomsággal, egy tálnyi élő békával kedveskedjen az arának. Az emberek reakcióját látva szégyenében még azon az éjszakán a Rába által táplált várárokba vetette magát, és felúszva a folyón újra eltűnt. Bár Eszterházy Miklós gróf vezetésével hajtóvadászat indult a felkutatására, csak a vizes ruháit találták meg a folyó melletti erdőben. Istókot még egyszer utoljára, három évvel később látta két halász a vízben, de többé soha nem került emberkézre.
A virkolák, a kassai farkasember
Szintén a halászoknak, pontosabban a Kassa környéki Hernádon dolgozóknak köszönhetjük az előbb szlovák, majd magyar területen is elterjedt farkasember hiedelmet. Úgy tartották, hogy teliholdas éjszakákon a folyó partján prédájukra lesve portyáznak a virkolákok, akiket csak megsebesíteni lehet, de megölni csak önmagukat tudják. Ők ezeken az éjjeleken a fényes égitestnek engedelmeskedve, hármat bukfencezve változnak át farkassá (egyes változatok szerint kutyává) és így támadnak az emberekre. Céljuk azonban nem a préda megölése, csupán annak megsebzése, hiszen a vér látványa kell ahhoz, hogy visszaváltozzanak emberré. Akkoriban még azt is tudni vélték, hogy a holdfogyatkozást is a virkolákok okozzák, mivel felfalják a holdat, hogy ne kelljen többé átváltozniuk. A szláv nyelvben ma is él a virkolák kifejezés, de ma már inkább a csúnya és rossztermészetű emberekre használják.
Nora a magyar vámpír
Bár Bram Stokernek köszönhetően mindenki tudni véli, hogy a havasföldi Drakula Vlad Tepes volt, Magyarországon már több, mint 300 évvel a regény megjelenése előtt próbáltak gátat vetni a vámpírhiedelmeknek. Melius Juhász Péter 1570-ben, Debrecenben megjelent könyvében igyekezett felvilágosítani a babonáktól rettegő embereket, hogy a vérszívók a valóságban nem léteznek, és a fellelt tüneteknek van tudományos magyarázata is. A magyar nyelven Noraként ismert vámpír legendája valószínűleg a Balkánról került hozzánk, ahol Mora vagy Moroi néven már jóval korábban rettegtek egy hasonló lényt. A leírások szerint Nora egy aprócska női alak volt, aki négykézláb járt és alakváltozásai segítségével könnyedén jutott be a lezárt ajtón is. Családfáját tekintve a nyomó lidércek közé sorolták, akik többek között az éjszakai nehézlégzést is okozták, az emberek mellkasára ülve (innen ered a lidércnyomás elnevezés). Nora azonban ennél többet is tett, mivel – a szelídebb verziók szerint – tejet vagy vért szívott az emberek mellbimbójából. Érdekes módon az egyik védekezés ez ellen az említett testrész fokhagymával történő bedörzsölése volt. De nem csak ez a Drakulánál megismert vámpír elem került elő a 16. században. A rémült emberek ugyanis úgy próbáltak védekezni az élőhalottak visszatérése ellen, hogy kiásták a gyanúba keveredett holttestet és fejét vették, testét feldarabolták és fakarókkal a földhöz szegezték, hogy az állatok takarítsák el. Magát a mítoszt nagyban táplálta, hogy akkoriban a böjt idején gyakran jelent meg egy különös tünetegyüttes, mely többek között étvágytalanságot, hányingert, idegességet és rossz álmokat foglalt magában. Persze ezekért Nora és az ő vérszívása nyomán fellépő átváltozás volt a bűnös...
