Kemény életük volt a vándorszínészeknek, akikért rajongtak az emberek, ám néha még az olyan csillagokat is kifütyülték, mint Déryné.

Forrás: sulinet

Magyarországon a színjátszás csak jókora késéssel kezdte meg a hódító útját. Míg Európa legtöbb országában már a 17-ik században is aktív színházi élet folyt, itthon az érdeklődő közönség híján még szinte ismeretlen volt a színjátszás. Akkoriban még inkább vásári mutatványosok és artisták járták az országot és a színjátszás első szabályozására is 1771-ig kellett várni. Ekkor Mária Terézia rendeletében adót vetetett ki a játszási jog megadásának fejében, igaz itt még a külföldről érkező vándortársulatokról, az úgynevezett truppokról esett szó.

            A vándorszínjátszást kezdetben a német nyelvterületről érkező színészek ismertették meg a magyar közönséggel, akik bőséggel válogathattak a német nyelvű darabok és operák sokaságából. Ezen társulatok mellett még a nagybirtokosok rendeltek maguknak társulatokat a kastélyaikba, igaz ezek latinul, olaszul vagy németül adták elő a darabjaikat. Az ilyen társulatokat általában egy színiigazgató vezette, aki az irányítás mellett maga is fellépett a darabokban. A színház működéséhez ő adta az alaptőkét és így a haszon nagy része is az ő bevételeit gyarapította. Az első magyar színészek az ilyen truppok mellé szegődve kezdték el tanulgatni a szakma fortélyait, ám megfelelő magyar darabok híján anyanyelvi színjátszásról még szó sem lehetett. Az első magyar színtársulat megalapítására 1790-ig kellett várni, amikor Kelemen László gyűjtötte maga köré a legtehetségesebb magyar színészeket.

            Ahogy az idő belépett a 19-ik századba, a magyar nyelv és a kultúra – az osztrák uradalomból való felszabadulás vágyának következtében is – mindinkább felértékelődött és a vándorszínészekre, mint ezek terjesztőire tekintettek. Bár a kőszínházak építéséig még sok évnek kellett eltelnie, a települések mind gyakrabban találtak aránylag megfelelő helyet ahhoz, hogy a társulatok szerepelhessenek náluk. Ők pedig büszkén és lelkesen fogadták el a felkéréseket, ami az egyetlen bevételi forrásukat jelentette. Kemény élet volt ez. Általában csupán néhány napig vagy hétig maradtak egy helyen, mielőtt újra szekérre szálltak és hosszú, viszontagságos úton eljutottak a turné következő állomására. Alkalmi helyeken, gyakran pajtákban vagy istállókban léptek fel, ahol hevenyészett színpadon kellett helytállniuk, sőt néha még ilyen sem készült. Mivel az érdeklődés többnyire csekély volt, így nemegyszer naponta kellett megismételniük az előadásukat, hogy legalább a betevőre valót összekeressék, próbálni pedig csak az előadás előtti délelőtt nyílt alkalmuk.

            A viszontagságért azonban kárpótolta őket a siker! A feljegyzések szerint az új típusú szórakozással akkoriban ismerkedő közönség úgy lelkesedett, akár a gondtalan gyermekek. A színészeket pedig lassan isteníteni kezdték és egy-egy ismertebb név lényegesen gördülékenyebbé tette a településekkel folytatott tárgyalásokat. Az elkövetkező évtizedekben lassan igazi sztárkultusz alakult ki és a színésznők, akiknek többnyire alig egy-két fellépő ruhájuk volt csupán, rajongott sztárokká és divatikonokká váltak. Ennek a korszaknak ikonikus alakja volt Déryné Széppataki Róza.

Az 1793-ban, Jászberényben született színésznőt egy vándortársulat előadásán ejtette rabul a színház világa és vállalva családja rosszallását maga is elszegődött egy ilyen trupphoz. A szakmát szinte a lovaskocsikon zötykölődve tanulta ki, ám rendkívüli tehetsége hamar kiütközött. Bár beszédhangja érdes volt és külseje sem volt különösebben megnyerő (különösen szájának méretét és formáját érte sok kritika), amikor a színpadra állt, teljesen megváltozott. Énekhangja csodálatosan tiszta volt és olyan kiválóan űzte a mesterségét, hogy csakhamar ünnepelt primadonnává vált. Eredeti nevét, a Scheckenbach Rozália nevet egy Déry Istvánnal kötött, szerencsétlen házassága miatt változtatta meg 1813-ban és bár férje brutalitása elől menekülve rövid időn belül különköltözött, törvényesen soha nem vált el és a Déryné nevet haláláig megtartotta. Hosszú pályafutása során nem csak színésznőként, hanem műfordítóként is tündökölt. Még 1846-ban, 53 évesen is vállalt fellépéseket, ám ekkor már kikezdte a közönség. Túlságosan idősnek tartották már a színészi szakmához. Ebben az évben, egy debreceni fellépésen a publikum egyszerűen kifütyülte, melynek hatására egy évvel később végérvényesen visszavonult. Bár még huszonöt évig élt, színpadon már csak egyszer szerepelt 73 évesen egy díszelőadás keretében, ám ekkor már ölben kellett a világot jelentő deszkákra vinni.

Déryné, forrás: wikipedia

Ő, és a hozzá hasonló vándorszínészek azonban elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyar kultúra megerősödésében és a magyar nyelvű színjátszás elterjedésében. Munkálkodásuk nyomán egyre több város gondolta úgy, hogy érdemes egy állandó színtársulat szerződtetése és csakhamar megjelentek az első állandó színházak is.

Ha kíváncsi vagy a vidéki életre, merre járhattak egykoron a vándorszínészek, akkor látogass el a Zichy Park Hotelbe.