A sámánokat és a vihar elé harangozást szorították ki a viharágyúk, melyek 150 évig szolgáltak minden haszon nélkül.
Jégágyúk kiállítása - forrás: Wikipedia
A mezőgazdaságot sújtó természeti csapások között mindig is előkelő helyet foglalt el a jégeső, mely teljes szántóföldeket, gyümölcsösöket képes percek alatt a földdel egyenlővé tenni. Ennek megfelelően a gazdák az egészen korai időktől megkíséreltek valamiképpen védekezni ez ellen a jelenség ellen. A középkorban az emberek meg voltak győződve róla, hogy ez a csapás nem lehet más, csak isten haragja. Ennek megfelelően a XIV. század környékén divatba jött a vihar elé harangozás különös szertartása. Ilyenkor a toronyhoz legközelebb tartózkodó ember a harang félreverésével próbálta meg távol tartani a csapást.
A XV. századtól az új harangok felszentelésekor kiemelték, hogy az eszköz egyik rendeltetése a vidék megóvása többek között a jégveréstől is. Annyira hittek akkoriban ebben a módszerben, hogy ha a megfelelő időben végrehajtott félreverés ellenére a jég elverte a növényeket, akkor a falu új harangot öntetett magának, hátha az sikeresebb lesz. Idővel azonban nem csak az bizonyosodott be, hogy a módszer teljesen hatástalan, de az is kiderült, hogy a vihar előtt a toronyban bóklászó emberek meglehetősen gyakran esnek villámcsapás áldozatául, így állami és egyházi szinten – pénzbüntetés terhe mellett – betiltották a vihar elé harangozást. Persze annak ellenére, hogy a papok onnantól kezdve a vihar közeledtére lezárták a tornyot, még sokáig voltak, akik feltörték azt vagy lajtorját támasztottak az oldalának, hogy félreverhessék a harangot.
Még jó sok időnek kellett eltelnie, mire a védekezést megpróbálták tudományos alapokra helyezni, egészen pontosan 1785 az első ilyen dátum. Ekkor a müncheni tudományos akadémia írt ki egy pályázatot, ahol 50 aranyat ígértek annak a pályamunkának, mely az ágyúzással történő viharoszlatás kérdését előmozdítja. Sajnálatos módon azonban a francia forradalom és a napóleoni háborúk a mérnököket és az ágyúkat is túlságosan lefoglalták ahhoz, hogy a kérdés tovább jusson az elméletnél, sőt az első értekezések is csak 1811 környékén jelentek meg. Végül hazánkban a határhoz közeli Stájerországban folyó (sikeresnek tűnő) kísérletek adták meg a lökést és a tárgyi feltételeket a viharágyúk elterjedéséhez.
Persze az igénnyel ekkor különösen nem lehetett gond, hiszen a század utolsó évtizedeiben jegyezték fel az addigi legpusztítóbb jégveréseket. 1885 augusztusában például Görbén gyermekfej nagyságú jegek hullottak az égből, és még a házak tetejét is miszlikbe zúzták. 1898 júniusában pedig még ezt is felülmúlta az időjárás, hiszen tekegolyó méretű, a mérlegelés során 73 dekagrammnyi súlyúnak bizonyult golyók zuhogtak olyan zajjal, mely a mennydörgés hangját is elnyomta. Ezen esetek nyomán a gazdák és a kormányzat természetesen minden megoldásra nyitottnak mutatkozott. Ráadásul – bár kétségtelenül véletlenül – a stájerországi kísérletek nyomán úgy tűnt, hogy a viharágyúk hatékonyak lehetnek.
Az 1900-as évek elején így az országot elárasztották a bizarr kinézetű ágyúk, melyek alapvetően két különböző kivitelben készültek. A nagy, robosztus és sínen mozgatható német mellett, a gyorstüzelésre alkalmas olasz is nagy számban került elsősorban a szőlőültetvények környékére. A két típus abban megegyezett, hogy egy hatalmas, két méter magas tölcsért állítottak fel függőlegesen, mely alá a német megoldásnál egy mozsárágyút, az olasz esetében egy tölténnyel tüzelő ágyút állítottak. A szerkezet azon az elven működött, hogy a robbanás felfelé irányított és szabályozott terjedésű lökéshulláma akár 1000-1200 méter magasra is eljut és a viharfelhőket széjjel robbantja az értékes vetemény fölött, ártalmatlan esőfelhővé változtatva őket. A tölcsér a detonáció után rémisztően különös, rezgő és visító hangot hallatott, mely 10-12 másodperc alatt halt el.
A német ágyúkba a robbanás kiváltásához egyszerű puskapor kellett, melyet kanóccal gyújtottak meg, míg az olasz előregyártott töltényeket használt. Ez lehetővé tette a percenkénti 10-15 lövés leadását, ám a töltények ára több, mint kétszerese volt a puskaporénak. Ugyanakkor az olasz típus jóval biztonságosabbnak is bizonyult, hiszen a mozsárban gyakran maradtak szikrák a robbanás után, és ha ilyenkor rátöltötték a következő adag robbanóanyagot, akkor a közelben állók szörnyű sérüléseket szenvedtek, sőt gyakran meg is haltak.
Bár a tudomány hamar bebizonyította, hogy az ágyúk által keltett rezgés energiája gyakorlatilag elenyésző a viharfelhőket képző erőkhöz képest, az emberek makacsul hittek azok sikerében. Folyamatosan jelentek meg olyan kutatások, melyek számokkal igyekeztek bebizonyítani, hogy a lövések nyomán valóban elkerült egyes területeket a jég, ám a valóságban az eljárásnak semmilyen haszna sem volt. Az ágyúk népszerűsége annak ellenére is töretlen maradt, hogy az első világháborúban betiltották a használatukat, mivel a lőporra a frontokon mutatkozott égető szükség. Az ilyen ágyúk – bár modernebb rakétakilövő formában - még az 1980-as években is szolgálatban voltak a Balatonon, ahol egészen addig velük jelezték a vihart, míg a ma is ismert fényjelzés végképp ki nem szorította őket.
