Volt idő, amikor Magyarország világelső volt a selyemtermelésben, de azóta már az Epreskertek fái is elszáradtak.

 Selyemgubók kézi feldolgozása - Forrás: wikipedia

Ha selyemről van szó, akkor mindenki rögtön Kínára, mint a selyemgubók ősi hazájára, valamint Franciaországra gondol, amely az európai selyempiacot uralta évszázadokon keresztül. De azt nagyon kevesen tudják, hogy Magyarország is igen jelentős selyemtermelő volt, a XVIII. században a bánáti selyem volt a legkurrensebb cikk az öreg kontinensen, és ezidőtájt a harmadik legnagyobb selyemhatalomnak számítottunk a világon. Erről tanúskodik az is, hogy szinte nincs olyan település Magyarországon, ahol ne lenne Epreskert elnevezésű földterület, ezeken bizony egykoron valóban eperfák álltak, biztosítva a selyemhernyók táplálékát. Lássuk csak, hogy az akkori nagy selyemálom miként foszlott semmivé az évszázadok viharaiban!

A selyemtermelés és az eperfák telepítése, története évszázadokon keresztül kéz a kézben járt. Állítólag közel 350 évvel ezelőtt az olaszok hoztak magukkal Magyarországra először olyan fatípusokat Kínából (ez a fehér eperfa), amelyek a legjobb minőségű gubókat termelték ki, de sok selyemtudós szerint a fekete eperfa levelén is kiváló selyemszálat készítő hernyók nevelhetőek. Az első, név szerint is ismert olasz tenyésztő Giovanni Pietro Passardi volt, aki 1680 táján a Baranya megyei Pellérden nagy mennyiségű, Olaszországból hozatott csemetefát ültetett, s gubótermése csakhamar úgy megnövekedett, hogy selyemfonodát is nyitott. Állítólag I. Lipót az 1699-ben megkötött karlócai béke alkalmából Passardi-féle nehézselymet küldött ajándékba a legyőzött török szultánnak, de 1706-ban szintén innen származó selyempalástban koronázták meg III. Károly spanyol királyt is. A nagy nemzetközi sikerre felfigyeltek a jobbágyok és a földesurak is, valamint a Habsburg uralkodók is rögtön meglátták az eperfatermesztésben és rajta keresztül a gubók tenyésztésében a nagy üzletet. El is kezdődött a selyemtermelés mesterséges felfuttatása, amelyben élen járt II. József és Mária Terézia is.

Először is pontosan meghatározták, hogy a birodalomban mely országrészekben folyhat eperfatenyésztést, és hol dolgozhatják fel a selyemszálakat: így került előbbi az egykori Magyarország területeire, ott is leginkább a Bánátba, utóbbi pedig Ausztriába. Voltak igen érdekes előírások is, például a fiatalok a magyar részen csak akkor kelhettek egybe, ha néhány eperfát elültettek. A temesvári kamarakormányzóság pedig elrendelte, hogy minden új telepes köteles 12 eperfát ültetni kertjébe, s azokat gondosan felnevelni. De kötelezően eperfákat kellett telepíteni a falusi iskolák udvarára és a templomok kertjeibe egyaránt. A nagy változást azonban nem ezek a drákói intézkedések hozták meg, hanem az, amikor ezüstpénzzel kezdték el kifizetni a jobbágyokat a selyemgubójuk után, és Mária Terézia pontosan megadta a felvásárlási árat is. Sok szegény család ettől kezdve az eperfa gondozásában és a selyemhernyók tenyésztésében találta meg fő anyagi forrását. A selyemtermesztésről pedig sorra születtek a szakkönyvek, és kötelező iskolai tantárggyá vált a téma heti egy órában. A XVIII. század végén már 10 selyemtenyésztő kerület működött az országban, amelyeket 52 selyemtenyésztési felügyelő igazgatott és 25 eperkertész segített. Ráadásul még azok is kötelesek voltak idejében megnyesni a tulajdonukban levő eperfákat, akik maguk hernyót nem is neveltek.

Később az 1800-as évek első felében némiképpen hanyatlani kezdett a selyemgubók tenyésztése, lévén, hogy az ezüstpénzt felváltotta a papírpénzes felvásárlás, és ebben nem igen bíztak a jobbágyok. A negatív trendet megállítandó a XIX. században elszaporodtak a selyemtenyésztési kézikönyvek és egyéb publikációk, még maga Széchenyi István is írt egyet „A selyemről” címmel, amely Pesten jelent meg 1840-ban. A selyemtenyésztésnek persze a forradalom és a szabadságharc sem tett jót, már csak amiatt sem, hogy a magyar gazdák nem szívesen adták el gubóikat az osztrák selyemfonó manufaktúráknak. A válság pedig szinte állandósult, amikor a bécsi kormányzat a beváltás jogát bérbe adta a magánosoknak, főként osztrák vállalkozóknak, és gyakorlatilag az állam kivonult a piacról, már a felvásárlási árakat sem szabályozták. A selyemgyártás ettől kezdve ki volt teljesen téve az osztrák ipar kényére-kedvére, a gubók beváltásában is sok volt a szabálytalanság. Az ügynökök gyakran késtek az átvétellel, így aztán a gubó összeszáradt, csökkent a mennyisége és romlott a minősége, olykor teljesen tönkre is ment. A termelők jövedelme, amely a csökkenő beváltási ár miatt egyébként is megcsappant, ezekkel a fondorlatokkal még kevesebb lett. A hazai válságot csak tovább mélyítette a versenyképesebb olaszországi és franciaországi selyem, amely jobb és olcsóbb volt, s így az osztrák gyárak elfordultak a hazai nyersanyagtól.

A katasztrófát végül a selyemhernyó egyik fertőző betegsége, a sárgaság okozta egész Európában, így Magyarországon is. Kórokozója ma sem tisztázott, csak annyit lehet tudni, hogy egy pálca alakú vírus okozza, s különösen a nagy melegben, a nedvdús eperlevéllel való etetéssel terjed gyorsan. A hernyók testén először narancssárga, majd citromsárga foltok jelennek meg, s gyorsan elhullottak. A század közepére szinte a teljes selyemtenyészet kipusztult Európában és nálunk is, amikor utolsó mentőövként, az 1860-as évek végén Louis Pasteur kidolgozott egy mikroszkópikus eljárást, amellyel ki lehetett szűrni a fertőzött selyemhernyókat, így csak egészséges peték kerültek be a tenyésztésbe. Ezután Magyarországon is újra erőre kapott a selyemipar, és a gubók tenyésztése is ismételten népszerű lett. A selyem újabb aranykora tulajdonképpen egybeesett a kiegyezést követő gazdasági aranykorral, a legnagyobb mennyiséget az 1890-es években termeltük.

Az eredményekért jórészt Bezerédj Pál volt felelős, aki 1880-tól az egész országra kiterjedő hatáskörrel intézte a selyemtenyésztés ügyét, s még egy gubóvizsgálót is nyitott, hogy a sárgaságot teljesen kiküszöböljék a hazai tenyészállományból. Munkája nyomán 1895-ben már 1 499 845 kg, 1896-ban pedig 1 627 731 kg gubót váltottak be, 1897-ben a selyemtenyésztő családok száma pedig megközelítette a 110 000-et. Ebben az időben több, mint ezer településen létesítettek epreskertet, ahol a selyemhernyók táplálékát termesztették.  A század végére közel 4 millió eperfát tartottak nyilván az akkori Magyarországon, ezt a mennyiséget semmisítette meg 70%-ban az első világháború, és került külországba nagy része Trianonnal. Ezután már soha nem lett olyan népszerű a selyemtermelés és a selyemkészítés Magyarországon, mint a XIX. században. Az eperfák lassan kiöregedtek, a gubók eltűntek, és a selyemszálakat felváltották más olcsóbb textilalapanyagok. Bár a Kádár-korban megpróbálták néhány alkalommal újjáéleszteni az egykoron oly jövedelmező selyemgubó-tenyésztést - például még az úttörőket is arra ösztönözték, hogy gubókat neveljenek otthonaikban - ezek csupán elszórt kísérletek voltak. A szakemberek gyorsan rájöttek, hogy a selyemkészítés igen körülményes és időigényes folyamat, ráadásul minimálisan sem gépesíthető, így nagyon sok emberi munkát igényel. A tiszte selyem gyártását a 70-es évek elején szüntették meg végleg Magyarországon. A finom tapintású anyagot felváltotta a műanyag szál a mindennapi öltözködésben, és a selyem egyfajta luxuscikké vált.