Birtokélet

Birtokélet

Így világították meg a lakásokat az őseink

2020. január 07. - nemesiné

 

Nem is gondolnánk, hogy a villanyvilágítás előtti időszakban milyen keveset fejlődött a házak világítása.

 800px-candle-flame-and-reflection.jpg

Forrás: Wikipedia

A mai időkben annyira természetes lett a mozdulat, mellyel felkapcsoljuk a lámpát, hogy egészen biztosan nem gondolunk bele, mennyivel bonyolultabb lehetett a lakás vagy ház megvilágítása őseinknek. Ráadásul nem is kell nagyon messzire visszamenni az időben, hiszen a világítógáz elterjedése csak az 1800-as évek közepére, míg a villamoshálózat kiépítésének kezdete a 20. század elejére tehető. Így az otthoni fényforrások üzemeltetése még 150 évvel ezelőtt is a házak lakóinak a saját felelősége volt. Valójában az ember tűzzel való megismerkedésétől a már említett világítógáz vagy légszesz hálózat kiépítéséig az otthoni világítás csak igen szerény mértékben változott. Valójában az izzók feltalálásáig a tűz mind hatékonyabb és egyszerűbb használatára törekedett az emberiség.

Bár az első időkben igen kézenfekvő megoldással ugyanazt a tüzet használták főzésre, világításra és – szükség esetén – melegedésre is, az emberek hamar rájöttek, hogy ez csupán kényszermegoldás. Az ilyen tűz egyrészt káros anyagokat termelt és bekormozta a házat is, másrészt túlságosan helyhezkötött volt, és sem a lakáson belül, sem azon kívül nem lehetett elmozdítani. A megoldást végül a fáklyában találták meg, mely valószínűleg a tűzből kiragadott faág nyomán születhetett. Ennek az eszköznek két alapvető hiányossága volt: egyrészt még mindig csak nagyobb terekben lehetett huzamosabb ideig használni, másrészt gyorsan elfogyott égés közben. Mivel azonban ez már hordozható fényforrás volt, így utóbbi hibáját érdemes volt kísérletezéssel kiküszöbölni. Eleinte olajokba, szurokba, kátrányba vagy éppen viaszba mártva próbálták meg hatékonyabbá tenni, majd később az alapanyagul szolgáló fa elhagyásával fejlesztették tovább a világító-eszközöket. Ekkor már kanóckötegeket rögzítettek egymáshoz és préseléssel alakították rúd formájúra, ami sokkal jobb tulajdonságokat eredményezett, mint a kezdeti husáng. Ezektől a modern fáklyáktól már könnyedén jutott el az emberiség a kanócégőkig, melyek – különösen vidéken – egészen a villamosság elterjedéséig az alapvető világítóeszközök maradtak.

Az ilyen világítóeszközöknek alapvetően két típusát használták – és szükség esetén használják néha ma is – a mécsest és a gyertyát. A kettő annyiban hasonlít, hogy mindkettőben egy kanóc ég, ám míg a mécsesnél az általában növényi olajban ázik és belső csövecskéi szippantják fel az éghető folyadékot, a gyertya kanócát szilárd anyag fogja körbe. Ezeknek az eszközöknek hatalmas előnye volt a fáklyákhoz képest, hogy akár kis méretű térben is lehetett használni őket, és mivel aránylag kis hőt bocsátottak ki, így a megvilágítandó tárgyhoz egészen közel lehetett vinni őket. Ráadásul élettartamuk nagyságrendekkel haladta meg a fáklyákét. A középkor legfejlettebb és talán legkönnyebben használható világítóeszköze a gyertya volt, melyet Magyarországon is a legnagyobb számban használtak. Bár eleinte a főúri udvarokban kezdett terjedni a 15. század környékén, olcsóbb, faggyús változata csakhamar megjelent a szegényebb háztartásokban is. A köznép számára megfizethetetlen viasz helyett ezekben a vágóállatokból nyert zsiradékot használták.  

A két típus között az alapvető különbség az volt, hogy a faggyú gyorsan olvadt, és egyre nagyobb darabot hagyott szabadon a kanócból, mely erősen füstölve elégett. Nagy előnye volt – olcsósága mellett – hogy az otthon is végezhető mártogatásos gyertyakészítési eljáráshoz jobban megfelelt. Ilyenkor egy edényben melegvízzel olvasztották fel a faggyút és egy hosszú rúdra akasztott gyertyabeleket mártogattak bele. Ezt addig ismételgették, míg elegendő anyag nem tapadt meg a kanócon. Ennél gyorsabb művelet volt az öntés, melynél egy formába tették a belet és a gyertyaanyagot ráöntötték. Ezt a megoldás jóval gyorsabb volt, de magánházaknál nem használták, inkább csak az iparosok éltek vele. A gyertyákat eleinte a saját viaszukba állítva használták, sőt a diákok a saját körmükre rögzítették olvasáshoz (innen származik a „körmére ég a munka” szólásunk). A későbbiekben mind bonyolultabb gyertyatartókat kezdtek használni, melyek megvédték a lángot a széltől és az esőtől (lámpások) vagy akár tükörrel irányították a fényt (korai lámpák, reflektorok).

A következő lépésre már a kőolaj finomításának a felfedezéséig kellett várni, hiszen csak ennek nyomán jelenhetett meg a lámpákba szánt petróleum. Ezt az anyagot eleinte az olajmécsesekben használták, ám a finomított petróleum a lámpaolajoknál – és a gyertyáknál is – fehérebb és erősebb fénnyel égett. A petróleumlámpák ma is ismert formája az anyag intenzívebb égése következtében alakult ki. Ennek az intenzívebb lángnak ugyanis jóval nagyobb az oxigén szükséglete és sokkal érzékenyebb a – nagyobb mennyiségben keletkező – széndioxid elvezetésére. Az ilyen világítóeszközök jellegzetes üvegbúrája, a lámpacső a kéményhatás miatt alkalmas az említett folyamatok vagyis a gázcsere lebonyolítására, miközben a légáramlatoktól is védi a lángot. Mivel a petróleumlámpa a nagyobb teljesítménye mellett örökölte a mécsesek felépítését, és így szint korlátlan élettartamát, így nem csoda, hogy a lakóhelyiségek világítását egészen a villanykörték megjelenéséig ilyen eszközökkel oldották meg.  

A bejegyzés trackback címe:

https://birtokelet.blog.hu/api/trackback/id/tr8415334600

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Hórukk 2020.01.09. 08:41:52

Ha jól tudom, akkor a kerozin tkp. petróleum, csak már nem világításra használják.
süti beállítások módosítása