Az ősi magyar hitvilág szerint az embereknek két lelke van, erre utal az egyedi magyar névsorrend is.
Forrás: Pixabay
A XIX. század folyamán egyre inkább felerősödtek azok a tudományos kutatások, amelyek a magyar nyelvvel és ehhez kapcsolódóan az ősi magyar mitológiával és az egykori hitvilággal foglalkoztak. A nemzeti tudat építésénél ugyanis sokak szerint elengedhetetlen lett volna egy ősi magyar eredet-történet, ami a magyaroknak olyan, mint a finneknek a Kalevala. Próbálkoztak is sokan, hogy keretbe foglalják a csodaszarvast Csaba királyfival, Attilát, a hunok vezérét és a különböző népi regéket. S hogy miért nem történt ez már meg korábban, a középkorban? Ennek okát az egyházban kell keresni, amelynek ezer éve volt az egykori pogány vallás hagyományait végkép kiirtani a nép emlékezetéből. Az egyik legérdekesebb ősi magyar, mitológiai feltevés – ami lázba hozta az 1800-as évek végén a magyarokat - a kettőslélek hit volt. Ez még a középkorban is szerves része volt a magyar nép hétköznapjainak, ugyanakkor a keresztény hatás a XIX. századra teljesen eltörölte. Ez utóbbi érthető, hiszen Jézus csak egy lelket tud megmenteni, a keresztény vallási környezetben értelmezhetetlen volt a kettős lélekhit.
A kettős lélek képzetét több népnél is megtaláljuk, például a kínaiaknál és az eszkimóknál, illetve több keleti népcsoportnál. Eszerint az embereknek két lelke van: az egyik a testi funkciókhoz kötődik, ez az úgynevezett test-lélek, ami általában a halál után el is tűnik, ez az, amit kilélegzünk az utolsó pillanatban. A másik lélek ettől teljesen eltérő, örökérvényű vagy örök életű, és még az ember életében is szabad mozgásra képes: kiléphet a testből szabadon, és jóval többre képes, mint a test-lélek. Ez a szabad vagy más szóval árnyék lélek egyesül a halál után az istenekkel, és ez testesíti meg a közös tudatot. A nemzetformáló gondolkodók szerint a szabad lélek vagy árnyék lélek tulajdonképpen egy adott nemzetség közös lelkét jelenti egyben, amiben az adott nemzet összes tudása és jellemzője egyesül. Bár a kettős lélekhit szinte teljesen kiveszett mára hagyományainkból, a nyelvi fordulataink őrzik egykori létezését. A magyar nyelvben ugyanis régen több szó is létezett a lélek elnevezésre, egyrészt a ma is ismeretes, ami az etimológia szerint a test-lelket jelentette, és az íz szó az árnyék lélekre, amit például a Halotti Beszédben is megtalálhatunk. Ott az első sorban olvasható az „ysa ,por és hamu vogymuk” kijelentés, amiben az ysa kifejezés a nyelvészek szerint a szabad lélekre utaló íz szó lehetett. Állítólag innen származik az ízekre szedlek szólás is, ami nem az ízületeinkre utal, hanem arra, hogy a szabad lelket elválasztjuk a testtől.
Ez a kettős lélekhit nem is lett volna igazán üldözendő elképzelés a polgárosodó Magyarországon, de az erre épülő nemzetiségi gondolatok már sokkal inkább. A nemzeti-faji magyarságot megmagyarázni kívánók ugyanis úgy tartották, hogy ez a lélek nem istennel függ össze, hanem azzal a nemzettel, aminek a tagjai vagyunk. Így minden emberben egy kicsit benne van az ősök lelke is, a magyar tudat, ami előbbre való a testi léleknél, azaz az én lelkénél. Állítólag a családi név is ezért áll a magyaroknál előrébb, mint a keresztnév, mivel előbbi a nemzetségi lélekre utal, míg utóbbi, a személynév csupán az egyént jelöli. Amikor azt mondjuk, hogy valaki szégyent hozott a nevére, ott sem a keresztnevére gondolunk, hanem a nemzetséget megtestesítő családi névre. A XIX. század végén sokan pont emiatt szerették volna visszahozni az íz/ysa szót a mindennapokba, hogy a nemzetiség közösség-összetartó ereje és formálója legyen, de végül teljesen kikopott a köztudatból maga a szó is, a kettős lélekhittel és az azzal foglalkozó elmúlt századokbeli elképzelésekkel együtt.
