A magyar vidéken igen sokáig szokásban maradtak a különböző fenyítések, melyek pontos koreográfia szerint okoztak fájdalmat vagy szégyent a bűnösöknek.
Forrás: Néprajzi lexikon, deres és botozás
A középkortól egészen a 19. század első feléig a különböző kínzások és fenyítések, ha nem is mindennaposak, de meglehetősen gyakoriak voltak Magyarországon. Az elkövetett bűn nagyságához mérten a büntetés több kategóriából kerülhetett ki, a megszégyenítéstől, a halálbüntetésen át egészen a kínhalálig, bár ez utóbbit leginkább a beismerő vallomás kicsikarására alkalmazták. A legyakoribb és egyben a legtovább fennmaradt fenyítő módszerek a verések különböző fajtái voltak, melyek – elsősorban vidéken – még az 1840-es években is előfordultak. A verések fajtái a végrehajtás eszközei szerint oszlottak meg és kivitelezésüket a helyi vagy országos törvények, szokások is szabályozták.
A verés leggyakoribb típusa a botozás volt, melyet elsősorban felnőtt férfiaknál vetettek be, míg nőknél inkább ostort, fiatalabbaknál pedig pálcát vagy seprűt használtak. A női elítélteknél – komolyabb bűnök esetében – a pálcázást tüskés ággal is végezhették, mely jócskán növelte a fájdalom mértékét. A férfiak esetében eleinte szokásban volt a furatos alkalmazása is, ám ezt egy idő után a törvény megtiltotta. Ennél a módozatnál egy lapát volt a fenyítőeszköz, melybe egy vagy több lyukat fúrtak, így csökkentve annak légellenállását és növelve ütőerejét. Annak ellenére, hogy extrém esetben a botozás halált is okozhatott, inkább a testi fájdalom és a megszégyenítés kombinációjaként tekintettek rá, így a végrehajtás legtöbbször nyilvánosan, a hétvégi vásárok alkalmával történt. Az ítélet végrehajtásához az elítéltet legtöbbször félmeztelenre vetkőztették és ez így volt a nők esetében is. A verést alkalmanként kiközösítéssel is kombinálták, ilyenkor az elítéltet kibotozták a faluból, ahová adott ideig vissza sem térhetett. Azonban az ilyen alkalmaktól eltekintve a botozáshoz az elszenvedőt kikötötték vagy később deszkapadra, deresre húzták. Ahol volt deres, ott többnyire az ítéletek végrehajtására kijelölt személy háza előtt állították fel, így hirdetve annak szakmáját és hatalmát.
A botozás azért is lett a „legnépszerűbb” fenyítési forma, mert kiválóan lehetett arányítani a bűn mértékéhez. Az általános ütleg 24 bot- (vagy pálca, ostor) ütés volt, de nőknél 6-50, férfiaknál 12-100 között bármennyi lehetett. A 100 vagy annál nagyobb csapásszám már halálos büntetésnek számított, de előfordult, hogy 100 ütést több napra elosztva mértek ki, ami így is végleges rokkantsághoz vezetett. Gyakran fordult elő olyan, hogy a bűnöst nem is verésre ítélték, ám mégis a deresen kötött ki. Ugyanis szokásban volt az ítéletek átválthatóságának biztosítása, így előfordult, hogy a kiszabott pénzbírságot váltották át verésre, amennyiben a tartozás az elítélten nem volt másképpen behajtható, illetve ellenkezőleg: a verést is meg lehetett pénzzel váltani. Ez utóbbi ritkán fordult elő lévén, hogy verést polgárjoggal rendelkező emberek és főrendek esetében tilos volt használni. De nem csak pénz, hanem börtönbüntetés is átváltható volt botozásra vagy pácázásra és legtöbbször pontosan meghatározták a büntetés ellenértékét. Többnyire egy hónapnyi börtönt 25, egy évnyi raboskodást pedig 50 ütéssel lehetett megváltani.
Az 1800-es évek elejére a törvényhozás egyre kevésbé nézte jó szemmel a nyilvánosan végrehajtott fenyítéseket, így a botozások az elrettentő „társasági események” helyett lassan végérvényesen a várbörtönök sötétjében végrehajtott ítéletekké váltak. A megszégyenítés szerepét egyre inkább a jóval kevesebb fájdalmat okozó büntetések vették át. Ezek közül legyakrabban a kalodák különböző fajtáit vagy a szégyent megtestesítő tárgyak elítéltekre aggatását alkalmazták. Tolvajok esetében például gyakran fordult elő a lopott áru vagy az úgynevezett szégyenkő nyakba akasztása és annak hordozására való kényszerítés, de használtak szégyenállarcot vagy szégyentáblát is. Amennyiben a tárgyak hordozásától eltekintettek, úgy a bűnöst egy karóhoz kötötték (pellengérre állítás) vagy szégyenketrecbe zárták és a terhelő tárgyakat mellette helyezték közszemlére.
A kaloda esetében előfordult az ülő vagy az álló, sőt a kétszemélyes kaloda, az úgynevezett köpködő segítségével végrehajtott megszégyenítés is. Az ülő változatnál a két, összelakatolható deszkán a kezeknek és lábaknak, az álló változatnál többnyire a kezeknek és a fajnek alakítottak ki furatokat és utóbbi esetében úgy állították be a magasságot, hogy az az elítéltet kényelmetlen, görnyedt testtartásra kényszerítse. Maga a kaloda szó egyébként lábkarót jelent, mivel eleinte a földbe szúrt karókhoz kötözték ki a bűnös lábát. A rajzokról ismert formájú kalodák csak később terjedtek el.
