Birtokélet

Birtokélet

Gyorsan alakult ki és szűnt meg a halászat Magyarországon

2019. március 25. - frumentarius

Már a honfoglalók is halásztak és olyan halbőséget jegyeztek fel, ami ma már felfoghatatlan. Azután jött a folyószabályozás és egycsapásra vége lett a jóvilágnak.

halaszat1.jpg

Az őshalászat pavilonja a Millenniumi kiállításon

Fotó: Fortepan/ Budapest Főváros Levéltára/ Klösz György 

 

A Kárpát-medencébe érkező őseink valószínűleg már hoztak magukkal bizonyos ismereteket a halfogással kapcsolatban, így a végeláthatatlan vizes területekkel tarkított újhaza kiváló lehetőségeket rejtett a számukra. Így érthető módon a halászat hamar az egyik legfontosabb gazdasági tényezővé vált. Ráadásul a folyószabályozások előtt a magyarországi vizek halgazdagsága szinte felfoghatatlan volt. Csak a kőrös mentén tucatszám sorakoztak az úgynevezett hasítók, ahol a kifogott halak feldolgozását végezték és egy-egy ilyen tanyán nem ritkán napi 80-100 mázsa halat is feldolgoztak.

            Maga a halászat eleinte a vízfolyás elapasztását, majd a fogságba esett halak összegyűjtését jelentette. A korai időszakokban így a rekesztés és a dugászás nevű módszereket használták. Előbbinél a vízfolyás elrekesztését végezték, míg utóbbi már közelebb állt egy primitív halgazdálkodáshoz. Ennél a módszernél ugyanis a patak medre mellé egy másik nyomvonalat ástak és felváltva terelték egyikből másikba a vizet. Az éppen elapadt ágból pedig kedvükre fölözték le a zsákmányt. Ezek a módszerek azonban komolyan beavatkoztak a folyamok megszokott rendjébe, így a halászatot már István király uralkodása idején is igyekeztek szabályok közé szorítani.

Törvénybe iktatták, hogy a vizek és a bennük lévő halak a király tulajdonai, így halászat csak engedéllyel és dézsma megfizetése (pénzben vagy a zsákmány egy bizonyos részében) mellet engedélyezett. Ettől kezdve a vizeket (csakúgy, mint a termőföldeket, erdőket, stb.) a király adományozta a földesuraknak, akik azt bérbeadták a halászoknak. A halakat két csoportba, a nemes és a nem nemes fajtákra osztották. A nemes- vagy királyi halak közé tartozott többek között a viza és a kecsege, melyeknek általában az egy negyedét kellett beszolgáltatni az erre kijelölt hivatalnokoknak. A nem királyi fajták után ugyanennyi adót kellett befizetni, de ezt elegendő volt pénzben is leróni. Ráadásul a nemes halak esetében általában az átvevők elővásárlási jogot is élveztek, így azok csak abban az esetben maradhattak a halászoknál, ha a hivatalos személy nem élt ezzel a lehetőséggel és nem fizette ki a halakat az előre meghatározott áron. Emellett az ilyen fajták esetében a hal mellett mázsánként meghatározott mennyiségű borsot is be kellett az udvarnak szolgáltatni.

Ekkora már a korábbinál fejlettebb módszereket alkalmaztak a halászat folyamatában. Már léteztek az úgynevezett piscinák, vagyis halásztavak, melyeket többnyire az áradások alkalmával töltöttek fel halakkal, majd azok útját elzárták. Ezekben a tavakban általában a téli fagy beállta előtti időszakig tartották az állatokat, mivel ekkorra a szabadvízi halászat már általában befejeződött és így jobb áron lehetett eladni a halakat. Ráadásul ebben az időszakban már a hús frissen tartása is könnyebb volt. Az ívás utáni időszakban, amikor az új állomány már kellően megerősödött, a tavat visszanyitották az azt tápláló vízfolyásra és hagyták az állatokat kiúszni. De nem csupán a piscinák használata jelentett újdonságot.  

            Divatba jött – többek között – a cégés és a vejszés halászat is. Ezeknél mindkét esetben mesterséges akadályt létesítettek , melyeket a halak nem tudtak megkerülni. A cégés-varsás halászatnál ez többnyire kőből vagy vesszőből készült, V alakban, közepén pedig egy szűk nyílást alakítottak ki. Ahogy a halak a falakat követve eljutottak a nyíláshoz és átúsztak rajta, a túloldalon elhelyezett varsába kerültek és a csapda bezárult. Az általában vesszőből készült vejsze annyiban különbözött ettől, hogy ebben a falak egy bonyolult, útvesztő-szerű folyosóba terelték az állatokat, melynek a végén egy közrefogott tárolórész volt kialakítva.

halaszat2.jpg

 

A vejsze

Kép: Magyar Néprajzi Lexikon

 

A bonyolult utat a halak visszafelé már nem voltak képesek megtenni, így a vízben, körülrekesztve várták, hogy hálóval kimerjék őket. Ezen kívül már használták a ma is ismert hálós halászatot is, ahol a hálót a patak vagy folyó két partján húzták, megfeszítés nélkül. A háló tetején úszók, alján nehezékek voltak, így mozgatás közben egy elkerülhetetlen, íves akadályt képzett (kerítőhalászat). Az ilyen könnyed halászat azonban az 1800-as évek közepétől az egyik napról a másikra megszűnt.

            A folyók szabályozása ugyanis drasztikusan lecsökkentette a vizes élőhelyek és ezzel együtt a halak számát is. Feljegyezték, hogy a Körös-vidéken a vízzel borított árterek területe igen rövid idő alatt az egy százaléka alá csökkent. Azok a területek, ahol korábban egy kupát sem lehetett a vízbe meríteni anélkül, hogy egy hal ne akadt volna belé és néhol még a disznókat is haltetemekkel hízlalták, néhány év leforgása alatt szinten teljesen eltűnt az állomány. A 20. század elejére már az ország sok vidékén szinte teljesen eltűntek a főállású halászok, többnyire inkább egyéb munka mellett, kiegészítésként űzték a mesterséget. Akkoriban nem volt ritka látvány, hogy a korábban naponta használt ilyen-olyan halászcsónakok a korábbi víz helyén képződött réten állt sorsára hagyva és lassan a régi szép idők emlékével együtt elporladt.

A bejegyzés trackback címe:

https://birtokelet.blog.hu/api/trackback/id/tr6414653077

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása