Nincs még egy ilyen erős állatfajta az országban, de még ők sem bírtak a tejelő tehenekkel és a gőzgépekkel. Igaz történet a falu bikáitól a szarvgombokig.
Fotó: Fortepan/ Szekrényesy Réka
Kevés ikonikusabb magyar állatfajta létezik a szürke marhánál, és így van ez annak ellenére, hogy eredetét a mai napig homály fedi. Rengeteg elmélet született már a származásáról, de ami biztosnak tűnik, hogy a XIII-ik században már valószínűleg a mai formájában létezett. A fajta sorsát nagyban meghatározták különleges tulajdonságai, melyek eleinte előnyére váltak, később azonban már nem tudták ellensúlyozni az új igényekkel szembeni hátrányait. Bár próbálták tenyésztési- és tartási fogásokkal „modernizálni”, az ősi jelleg a 1900-as évek kezdetén már inkább hátrány volt, mint előny. Az uradalmi birtokok „sztárjából” egycsapásra túlhaladott fajtává vált ez a hungarikum.
Ha azt mondjuk, hogy tulajdonságai alapján a szürke marha egy igen rendkívüli faj, akkor nem túlzunk. Már mérete és formája is igen egyedi, de emellett elképesztő az állóképessége, és a legtöbb szarvasmarha betegségnek is kiválóan ellenáll. A XIX. század végi marhakór alaposan megtizedelte az európai tehénállományt, míg a szürkék között még megbetegedéseket sem jegyeztek fel. Az 1800-as években ez a fajta volt az ország egyik legjelentősebb exportcikke, ráadásul a piacokra (München, Olaszország, Morvaország) a saját lábán hajtották el az állatokat. Ebben az időszakban becslések szerint 100 ezernél is több szürke marhát adtak el külföldön és a feljegyzések szerint volt olyan év, amikor csak Nürnberg városa 70 ezer állatot vásárolt fel. A német városokban ekkor törvény mondta ki, hogy a magyar szürkék érkezésének napján tilos bármilyen más húst árulni, nehogy a kiváló minőségű falatokhoz valamilyen gyengébb keveredhessen. A gazdák és még inkább a jó bevételben reménykedő kupecek igen kényesek voltak az állatok tökéletes megjelenésére, így ekkoriban általános volt a szarvalakítás folyamata is.
Mivel nem minden szürke marha született az elvárt impozáns táblás szarvakkal, így azokat utólag kellett korrigálni. Ilyenkor a szarvra előszőr forró növényi anyagokat (krumplit, kását, stb.) kentek, majd amikor annak anyaga a hőtől felpuhult, fa alakító eszközökkel a kívánt formára hajlították. A későbbiekben már létezett a szarvalakító cső is, mely a melegítést és a formázást egyszerre el tudta végezni. Persze ezek a szépészeti beavatkozások csak minimálisan emelték az állatok értékét, sokkal fontosabb volt a rendkívüli izomerő, mely az uradalmi birtokok legfontosabb munkaállatává emelték a szürkéket. Ezen kívül az állat szinte minden részét felhasználták, kivéve a tejet. A szürke marha ugyanis igen rosszul tejelő fajta, és a gulyások úgy gondolták, a borjútól lopják el azt, amit lefejnek. A falvak gyakran alakítottak közösségi birtokokat, ahol fedezés céljából két-három igen kiváló bikát ingyen munkában tartottak, és a számukra fenntartott földről betakarított növényekkel etették őket. Ezeket az állatokat nevezték akkoriban a falu bikáinak.
Bár egy átlagos bika is igen veszedelmes, a szürke marha esetében egy sokkal nagyobb veszélyforrásról beszélünk, így a hím egyedek megregulázása mindig is kiemelt fontosságú volt. Ennek első lépcsőfoka a rézből készült szarvgomb volt, mely megakadályozta, hogy a bika szúrni tudjon a félelmes fegyverével. Emellett a gulyásoknál mindig készenlétben volt egy kötél, melyet az állat férfiasságára dobtak és megrántottak, ha támadni készült, ami azonnal lehorgasztotta a harci kedvet. Szintén ilyen célt szolgált az orrba fűzött karika és a rajta lógó kötél. Amikor a szürkéket már istállóban is tartották, éjszakára a hímek szarvát és farkát a háta felett összekötötték, hogy az állat ne tudja támadólag leszegni a fejét.
A szürke marha sorsát két dolog pecsételte meg: a tehenészetben beállt változások és a birtokok nagyarányú gépesítése. Az 1800-as évek második felére itthon is megjelentek a sajtkészítő mesterek, és ezzel a tej iránti igény nagy mértékben növekedett.
Fotó: Fortepan/ Carl Lutz
Mivel a szürke marha csupán akkor ad tejet, amikor borja is van, így egyre több jól tejelő fajtát hoztak be az országba. Néhány gazda hitt abban, hogy istállós tartással és más módokon a szürkék esetében is komolyabb tejhozam érhető el, ezek az eljárások nem terjedtek el. Mivel az ilyen körülmények jelentősen lerontották a szürke marhák munkaképességét, ráadásul nehézkes és hosszadalmas folyamatok voltak, így jóval egyszerűbb megoldást kínált a fajtaváltás. A szürkéket ezek után végérvényesen igás állatként tenyésztették, ám mivel erre a célra már kevesebb állat is elegendő volt, így az állomány folyamatos csökkenése kezdődött meg. 1880-tól fajtakörzeteket alakítottak ki, és ekkor az ősi fajta az ország középső részére szorult vissza. Az állományra a végső csapást az első világháborút követő gépesítés mérte, amikor az igavonó állatok szerepe gyakorlatilag megszűnt. Ennek következtében a szürke marha elveszítette az addigi szerepét és kevés híján ki is pusztult. Szerencsére az elmúlt évtizedek kitartó munkájával az állatok számát sikerült újra 20 ezer egyed fölé növelni, ezzel ez a különleges állat ma már újra nem számít veszélyeztetett fajtának.
