Volt színházigazgató, szabadságharcos és lánccal akart megállítani egy vonatot. A tanulatlan betyárfejedelem 45 évnyi bűnöző múltja tele volt színes történetekkel.
Fotó: wikipedia
A földesúri lét nem minden esetben volt fenékig tejfel. Erről - sok más – a kor bűnözőfejedelmei, a betyárok is tehettek. Bár a magyar történelem jó pár ilyen latort ismert, a legnagyobb névre mégis Rózsa Sándor tett szert, akit már életében is egyfajta Robin Hoodként emlegettek (bár itthon biztosan nem ezt a nevet használták rá). Rózsának minden adottsága megvolt ahhoz, hogy sikerese bűnöző legyen, és ezt ki is használta. Húsz éves korától egészen haláláig élte a betyárok életét.
„Az alma nem esik messze a fájától” talán kevés emberre jellemzőbb ez a mondás, mint a magyar betyárfejedelmre, kinek apját, Rózsa Andrást néhány ló ellopásáért ölték meg (nem tisztázott, hogy agyonütötték vagy felakasztották), amikor Sándor még csak tizenkét éves volt. Persze ne gondoljuk, hogy egy elesett, madárcsontú fiúcskát hagyott hátra a megboldogult, hiszen Rózsa Sándor a feljegyzések szerint már tíz évesen is bármely felnőtt férfival sikeresen kelt birokra. Meglepő vagy éppen szerencsés fordulat, hogy az iskolázatlan és így analfabéta fiúcska egészen húsz éves koráig nem került összetűzésbe a törvénnyel (valószínűbb a szerencsemotívum vagyis, hogy addig nem bukott le). Ekkor azonban bojtárként tehenet lopott, és rögtön megismerte a börtönéletet, amiben – hosszabb-rövidebb ideig – még gyakran volt része. A raboskodás ugyanis soha nem volt ínyére, így legtöbbször rövid időn belül megszökött, így szinte egész életében bujkált.
Hogy véget vessen ennek, egy alkalommal kérelemmel fordult a hatóságokhoz, mert szerette volna elérni, hogy eltekintsenek büntetéseitől, de a felajánlását – miszerint megjavul és erkölcsös életet él a továbbiakban – senki sem vette komolyan. Már ebből az epizódból is jól látszik, hogy – tanulatlansága ellenére – bizony nem volt ostoba ember. Egyfajta könyörtelen, bűnözői logika és jó adag rafináltság segítette át a nehéz évein. A legjobban ezt az állítást talán az a példa támasztja alá, amikor egy alkalommal szabadságharcosnak állt.
A 1848-as szabadságharc idején a magyar kormánynak bizony minden segítő kézre szüksége volt, ha mégoly véres is volt az a kéz. Rózsa kiváló érzékkel tudta, hogy eljött az ő ideje. Felajánlotta hát a maga és serege (mert addigra már ilyenje is volt) szolgálatait Kossuth Lajosnak, akitől cserében teljeskörű felmentést kért büntetései alól. Döbbenetes módon a hirtelenjében összehívott bizottság rábólintott az ötletre így a betyár amnesztiát és behívót kapott 1848 október 3-án. A legenyhébben fogalmazva is különös kis sereg pedig meglepően ütőképesnek bizonyult. Az ijesztő arcú, furcsa ruhában lecsapó markos legények eleinte könnyedén megfutamították az ellenséget. Sajnos azonban a betyárvér nem vált vízzé, és a szabadságharcos megbízatásnak alig egy hónap alatt végeszakadt. November 17-én egy falu lefegyverzésére küldték a csapatot, ők azonban kifosztották és lemészárolták a lakosokat, így menniük kellett a seregből. Azonban ez alatt az igen rövid idő alatt olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy több alkalommal is eltekintettek a kivégzésétől a későbbiekben. Valószínűleg a nép is ekkor kezdett benne hőst látni, annak ellenére, hogy rettegték a nevét.
Fotó: wikipedia
Szájról-szájra jártak az olyan történetek, melyek még a szabadságharc idején estek meg a betyárral, és annak jó oldalát is megmutatják. Az egyik ilyen eset, amikor Rózsa felcsapott színiigazgatónak. Székesfehérvár környékén történt, hogy a betyársereg összefutott egy vándorkomikummal, mely ételt próbált kunyerálni tőlük. Rózsa meghallgatta, majd megszánta őket és megígérte, hogy bizony tető alá hoz egy jól fizető fellépést számukra. Így is történt! A sereg szolid meggyőzéssel rávette a környékbelieket az előadás megtekintésére és – bár nevetni már nem volt nagy kedvük – ők ki is fizették a belépőt és végignézték a teljes műsort. Hogy minden rendben menjen, a betyárfejedelem maga szedte be a jegyek árát, majd az előadás végén egy fillérig átadta azt a társulatnak. Az ilyen és ehhez hasonló történetek odáig vezettek, hogy még olyan pesti kalandvágyó ember is akadt, aki Rózsa nevében ült be egy étterembe mulatozni. Persze csakhamar a város összes mozdítható rendőre a helyszínre sietett, ám az igazoltatásnál kiderült, hogy a férfi csupán egy lottónyertes, aki részegségében jó ötletnek találta, ha a betyárnak adja ki magát. A legtöbbet azonban valószínűleg az lendítette a népszerűségén, hogy mindig a gazdag földesurak voltak cselekményei elszenvedői, bár ez valójában a nagyobb zsákmány reményében alakulhatott így.
A szabadságharc bukása után Rózsa újra bujkálni kényszerült, míg 1857-ben egyik komája fel nem adta. Az ítélet ebben az esetben már halál lett volna, ám a bíróság nem merte kivégeztetni a hatalmas népszerűségnek örvendő volt szabadságharcost. A szerencse ekkor mellé szegődött, mert életfogytiglani büntetését Mária Valéria hercegnő születésének ünnepére amnesztiával eltörölték, így 1868-ban, 55 évesen kiszabadult. Bár ekkor megpróbált jó útra térni, de belátta, hogy ez nem neki való. Újra fosztogatásba kezdett. Élete végéig összesen hatvan kitudódott bűnesete vált ismertté. Megölt két katonát, a makói csendbiztost, tanyákat rabolt ki, szarvasmarhákat, lovakat hajtott el, ám legnevezetesebb tette a kisteleki vonatrablás volt. Itt már nem a banda irányítójaként szerepelt, hiszen eddigre már eléggé rossz fizikai állapotban volt időskora okán, ám mégis részt vett a rablási kísérletben. Három alkalommal próbálták meg kisiklatni a vonatot, ám először nem tudták megrongálni a síneket, majd a kifeszített láncot szakította át könnyedén a szerelvény, végül a sín felszedése már sikerre vezetett. Azonban a vonaton remélt pénzesládák helyett csak felfegyverzett katonákat találtak, akik megtizedelték a menekülő betyársereget, Rózsát pedig meglőtték és elfogták. Újabb életfogytiglan és az utolsó szökés következett, majd végül egy csellel sikerült ismét elfogni az egykori betyárvezért. Elhitették vele, hogy a szegedi várban pandúrrá nevezik ki, ami mindig is lenni szeretett volna, de természetesen erről szó sem volt. Újra börtönbe került1872-ben, de ekkora már olyan idős és gyenge volt, hogy nem tudott – vagy nem akart – többé megszökni. Bár a betyárfejedelem életét többször mentette meg ravaszsága, hírneve vagy éppen a politika, az utolsó ítésszel már ő sem bírt el. Az egykor erős és egészséges férfit egy tuberkulózis fertőzés vitte el 1878-ban.
