Az 1800-as évek második felében olyan szárazság csapott le Magyarországra, hogy a Fertő helyén kukoricát termesztettek.
Fertő-tó - forrás. Wikpedia
A Fertő vagy Fértő-tó története folyamán gyakran száradt ki, és legalább annyi alkalommal öntötte el a folyamatosan változó partvonal környékén épült házakat. Az aszályos időszakok nagyjából 100 évenként követték egymást, és sorukban az utolsó alkalom volt talán a legnevezetesebb, de mindenképpen a legjobban dokumentált. Ez az esemény 1863-ra esett, mely a legaszályosabb évek között is az egyik legrosszabb volt. A nyár közepére az ország harmadik legnagyobb természetes tavának, a Velencei-tónak a nagy része már kiszáradt, és az évszak végén, augusztusban már a Fertő is ijesztő képet nyújtott. Az akkor még létező, cölöpökre épített fürdő, mintha gólyalábakon állt volna, míg a tó egy sekélyebb részén láthatóvá vált a savanyúvízű forrás is. Mivel ilyen mértékű kiszáradásra a legidősebbek sem emlékeztek, ezért már ekkor úgy gondolták, hogy a Fertő végérvényesen megszűnik létezni.
A rendkívüli aszály az év telén és a következő tavasszal is folytatódott, és olyan mértéket ért el, hogy a Velencei-tó alján a halak elpusztultak és fertőző, bűzös pocsolyává változtatták a jelentéktelenre zsugorodott víztükröt. A Fertő egy darabig még bírta a teljes csapadékhiányt, de 1865 végére az is teljesen kiszáradt. Októberre annyira eltűnt a víz, hogy a visszamaradt fehér homok (valójában só) között száraz lábbal lehetett átkelni Sopron megyéből Mosonyba. A hivatalos szervek már ekkor elkezdték felmérni a lehetőségét annak, hogy a tó medréből felszabadult hatalmas területet miként lehetne mezőgazdasági termelésbe vonni. Arra a következtetésre jutottak, hogy a korábbi partvonal környéke a só miatt használhatatlan, de beljebb a mederben jó minőségű a föld, így azon lehetséges a gazdálkodás. Emellett a savanyúvíz forrást fallal tervezték körbevenni, hogy ott gyógyfürdőt alakítsanak ki.
A tudósok a történelmi feljegyzések alapján folyamatosan hangsúlyozták, hogy a tó már többször is kiszáradt és újra megtelt vízzel, ám egyre kevesebben hittek nekik. Bár 1868 májusában az esőzések folyamán telni kezdett a medence, a tó csakhamar újra kiszáradt. 69 őszére már fű nőtt a korábbi tó közepén, és egy parti házhoz ásott pince tíz méteres mélyén sem találtak talajvizet. Ennek az évnek októberében döntöttek úgy, hogy a Fertő korábbi területét a környék urasági között (Albrecht főherceg, a győri káptalan, a szentkereszti apátság és Eszterházy herceg) felosztják, és azt a korábbi uradalmakhoz csatolják. Emellett döntés szültetett arról is, hogy a Fertőt végérvényesen törlik a térképekről, mint egy tavat, ami többé már nem létezik.
A szavakat tettek követték és a korábbi mederben megindult a szántóföldi munka. Ott, ahol korábban kecses vitorlások cikáztak, 1870-re búza és kukorica hullámzott. A legnagyobb átalakítások Albrecht főherceg területén folytak, ahol egy komplett majorság épült fel a hozzátartozó házakkal és egy iskolával. A lakosok száma elérte a száz főt. Ezt a területet Új-Mexikónak nevezték el hivatalosan, a főherceg unokatestvérének a tiszteletére. I. Miksát, Mexikó császárát ugyanis nem sokkal korábban, 1867. június 19-én végezték ki Benito Juárez elnök emberei Santiago de Querétaro városban, alig 34 évesen. Albrecht valószínűleg ez után döntötte el, hogy új majorságát Ferenc József testvérének emlékére nevezi ígyi. Hiába készült el azonban az új gyarmat, a természet hamarosan visszakövetelte a saját jussát. 1870-71 tele már igazán csapadékosra sikeredett, és úgy tűnt, hogy az égi áldás nem akar abbamaradni. Bár Új-Mexikó a korábbi partvonalhoz közel épült fel, csak egy ideig menekült meg a folyamatosan emelkedő víz elől. Bár februárban még arról tudósítottak a lapok, hogy a majorságot semmilyen veszély nem fenyegeti, áprilisra a tó elérte korábbi vízszintjét. A végeláthatatlan búza- és kukoricamezők pedig abban az évben már nem szökkentek szárba. A Fertő, melynek neve eredetileg sárral kevert vizet jelentett, elnyelte őket, csakúgy mint Új-Mexikót, az I. Miksának, a tragikusan fiatalon elhunyt mexikói császárnak szentelt majorságot...
