A mai magyar borászok sikerét uradalmi pincészetek kövezték ki a II. Világháború előtt.
Forrás: Fortepan
Ha megnézzük az elmúlt évszázadok nagy borvidékeit, akkor jórészt a mai magyar borvidékek területei köszönnek vissza a régi térképeken. Magyarország ugyanis egyike a világ legrégebbi és leghíresebb bortermelő országainak. A különleges magyar fajtákat egész Európa, de különösen a skandinávok és az oroszok igencsak kedvelték már sok száz évvel ezelőtt is. A bortermelés a virágkorát a XVIII.-XIX. században élte, amikor a víz tisztasági problémái miatt a legszegényebbek és a gyerekek is bort ittak, így jól megéltek a kisgazdák és a parasztok egyaránt a szőlőültetvényeikből, az uradalmi borászatok pedig díjnyertes, különleges nedűk sokaságát mutatták be évről évre a hazai és külföldi ínyenceknek. Szőlőültetvényeink területe ekkor meghaladta a 430 ezer hektárt, a bortermelés nemegyszer az évi 10–14 millió hektolitert. A jó világnak azonban az 1870-es évekre vége szakadt, amikor a behozott amerikai fajtáknak köszönhetően nálunk is kitört a filoxéravész: a bortermelés 20 év alatt alig 800 ezer hektoliterre csökkent, és jelentősen megfogyatkoztak a termőképes ültetvények is. A borhiányt az élelmesebbek hamis borokkal és külföldi behozatallal próbálták enyhíteni, így komoly szabályrendszert kellett életbe léptetni a magyar borhagyományok megóvása érdekében.
1881-ben a korszerű bortermesztés, az előnyös értékesítés és export elősegítése érdekében megalakult az Országos Központi Mintapince, amelynek igazgatósági tagjai nagybirtokosok voltak, elnök-vezérigazgatója pedig gróf Szapáry István lett. Ez az intézmény egészen az I. Világháborúig segítette a magyar bor régi renoméjának visszaállítását, de Trianon betett a magyar uradalmi boroknak, a borpiacnak és a szőlőültetvényeknek is. Bár a szőlőtermő vidékeknek csupán az 1/3-a rekedt a trianoni határokon kívül - a Pozsony környéki, a Fertő-tó melléki, a Ménesi, az Érmelléki és a Szerémségi borvidék – a piacot mégis bedöntötte az, hogy a borfogyasztók 70%-a is külföldivé vált. Ráadásul a korábbi külföldi piacok is elvesztek a monarchia felbomlása miatt. Így a két világháború között még nagyobb felelősség hárult a Magyarországon lévő uradalmi és egyházi borászatokra, hogy felvirágoztassák ismét a hazai boripart.
Az északi borvidékeinken a Mátra területén a Haller-uradalmi pincészetet érdemes kiemelni, ahol kiváló fehérborok készültek. Eger környékén a Károlyi család tartott fent egy csodás egységet, amelynek debrői hárslevelűje az 1930-as évekre világhírűvé vált. Szintén nevesek voltak Grőber Jenő egri borai, amelyek Irsai Olivér, chardonnay, leányka, szürkebarát, kékfrankos, cabernet franc, cabernet sauvignon fajtákból készültek. Mivel a különleges magyar vörös aszúbor az Arad környéki szőlészetek külföldre kerülésével eltűnt a magyar borpalettáról, mind nagyobb hangsúlyt kapott a tokaji. A Windischgrátz herceg-féle pincészet Európaszerte forgalmazta kiváló aszúborait a térségből, amely megalapozta a tokaji máig tartó világhírét. A Tokaj-Hegyalja legelőkelőbb termelői ekkor a herceg mellett báró Waldbott Frigyes, Adriányi Kálmán, Lányai Elemér, gróf Andrássy György, Ambrózy Nándorné, Csajka Endre, Herszényi László, Princz Dániel, Greiner János, dr. Fuchs Lipót, báró Schell, báró Mailott Nándor, gróf Szirmay Ottó voltak.
A székesfőváros környékén lévő borvidékek is igencsak megsínylették a filoxéra-járványt, de a Törleynek köszönhetően a bortermelés és pezsgőgyártás nem szűnt meg, sőt a két háború között ismét fejlődésnek indult. Sokan nem tudják, hogy az ország másik nagy pezsgőgyára Villány mellett működött, ahol többnyire Sehaumburg-Lippe herceg udvari pincészetének szőlőjét dolgozták fel a környékbeli gazdák termése mellett. Termeltek itt leánykát, villányi specielt, burgundi és reserve fajtákat egyaránt. A Badacsony környékét az Eszterházy hitbizomány pincészete uralta, ahol szintén kiváló nedűk készültek, amelyek főként a külföldi piacokon kerültek eladásra.
