Pohánka, tatárka, haricska, csicsóka és tarlórépa – csupa olyan növény, amit a XX. század lesöpört az asztalainkról. A szegények egykori ételei manapság az újhullámosok szuperfoodjai.
Csicsóka
Fotó: pixabay
Manapság gasztroforradalom zajlik, amelybe beletartozik az is, hogy keressük, kutatjuk a tápanyagokban, vitaminokban gazdag, de cukorban szegény, nem hizlaló növényeket. Nos a diétázókat és az ínyenceket is szeretném megnyugtatni, hogy nem kell Ázsiába vagy Amerikába menni különleges zöldségekért vagy gabonákért, elég csak egy-két történelemkönyvet kinyitni a XIX. századból. Íme néhány növény, amelyek egykoron a magyar vidék hétköznapi ételei közé számítottak, ma azonban minimum a biopolcokig kell zarándokolnunk, ha szeretnénk belőle vásárolni.
Kezdjük is a sort a csicsókával, amely az elmúlt években valódi reneszánszát éli. A tudósok ugyanis rájöttek, hogy a göcsörtös, gumós csicsóka a burgonyánál ötszörös rosttartalommal bír, ez pedig gátolja a szénhidrátok felszívódását, ráadásul a keményítőtartalma is minimális a krumplihoz képest. Szóval ezért ajánlja mindenki a cukorbetegeknek és a diétázóknak egyaránt. Emellett megjegyzem, hogy rendkívül könnyű termeszteni, a korábbi évekből visszamaradt gumók minden évben újonnan kibokrosodnak. Igénytelensége miatt szívesen termesztették eleink is, a XVIII.-XIX. században, a drágább egzotikumnak számító burgonya helyett a szegény ember csicsókát rakott az asztalra. Népszerű volt mindenhol: bekerült versekbe, dalokba és közmondásokba is: sok helyen a friss házasoknak is azt kívánták, hogy „szaporodjatok, mint a csicsóka”. Még a vadászok is komolyan foglalkoztak vele, lévén, hogy az erdők mellett elvetve nyáron a levelei a nyulakat táplálták, télen a földben el nem fagyó gumói a vaddisznóknak és egyéb vadaknak biztosítottak finom eledelt. Igazi szuperfoodnak tekinthető tehát, amit könnyű termeszteni és kiváló tulajdonságokkal bír, talán hamarosan rendszeresen kapható lesz mindenhol.
A tarlórépával azonban egy kicsit más a helyzet, amit én személy szerint még csak külföldi piacokon láttam testközelből. Pedig egykoron ez a növény volt a lucerna mellett az egyik fő takarmánynövényünk, és az emberek saját élelmiszerként is szívesen használták.
Tarlórépa
Fotó: pixabay
A gumós, kerekded fehéres-lilás növény engem jobban emlékeztet egy jól megtermett retekre, mint répára, de a jó hír az, hogy az íze elég semleges. Állítólag Magyarországon régen főként savanyúságként fogyasztottuk lereszelve, míg az angolok húsételekhez kínálják a gumóját sütve-párolva, ellenben az olaszok a leveléből készítenek jófajta feltétet híres tésztáikhoz. Őseink azért is kedvelték, mert a tarlórépa második vetésnek is kiváló volt, amikor a gabonát learatták már. 1889-ben a Magyar Természettudományi Társaság úgy hivatkozott rá, mint az egyik leggyakoribb haszonnövényünkre, ami az egész országban megtalálható volt. Ehhez képest mára szinte teljesen eltűnt a konyhánkból és a kertjeinkből egyaránt.
Talán hasonló sorsra jutott volna a hajdina is, ha csak el nem indul egy komoly reformkonyha-mozgalom az elmúlt évtizedekben, amelyek kutatják az egészségesebb összetevőkből álló növényeket. Így jutottak el a hajdinához, amely pár száz évvel ezelőtt a szegény emberek fő gabonájának számított, főként kása formában fogyasztották.
Hajdina kása
Fotó: pixabay
Számtalan névvel illeték, így pohánka, tatárka, haricska, szerecsenbúza vagy hajdina elnevezéssel is találkozhatunk a régi iratokban. A Kínából származó növény valamikor a 14. század környékén jelent meg Európában és a középkori Magyarországon is igen kedvelték. Az ínségesebb időkben, amikor nem termett elég búza, némi hajdinaliszttel pótolták a rendes kenyérlisztet. Alacsony glikémiás index, magas fehérjetartalom jellemzi, így a manapság kihagyhatatlan összetevője a szénhidrátcsökkentett termékeknek és diétáknak.