A régi időkben sokkal színesebb volt a farsangi időszak: a tuskót a vénlányok húzták, a szalmabábut a falu apraja-nagyja égette, de egy biztos, otthon senki sem maradt!
Farsangi mennyasszony és vőlegény - Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon, OMSZK.hu
Bár a farsang legjellemzőbb elemei a mai napig fellelhetőek Magyarországon, ennek az ünnepkörnek több olyan eleme is létezett, mely mára jobbára kikopott a szokások közül. Nézzük hát, hogy hogyan is nézett ki korábban ez a mozgó ünnep.
A farsangi időszak kezdete a vízkereszt napjára esik, mely minden évben január 6.-a, ám az ünnepi időszak hossza a húsvét napjától függ. Húsvétvasárnaptól kell ugyanis 46 napot (vasárnapokkal együtt) visszaszámolni, hogy a nagyböjt kezdőnapját megkaphassuk. A kettő közötti időszak a farsang és az utolsó vasárnaptól húshagyókeddig tartó három napot nevezzük a farsang farkának, az ünnepkör csúcspontjának (a következő napon veszi kezdetét a böjt). Ez utóbbi egyben már a télbúcsúztatás időszaka is, amikor a legjelentősebb karneválokat (Rió, Velence, Rijeka, stb.) és a magyar busójárást is megrendezik. Mára a régi szokások közül nagyjából ennyi és a farsangi bálok maradtak meg, noha a huszadik század első felében még jóval több esemény kapcsolódott a tél közepének-végének ünnepi időszakához.
Az időszak középpontja – mint általában a szórakozásé – a fonó volt, ahol a lányok asszonyok együtt fontak és beszélgettek eseténként. A farsang idején ez az együttlét olyan fontosságú volt, hogy aki otthon maradt, azt a többiek nagy mulatsággal és zajjal kísérve, lepedőbe vagy pokrócba csavarva hurcolták el a fonóba. A teljes ünnepi időszakban itt tartott a mulatozás egészen húshagyókeddig, amikor fényűző lakomával és zenés mulatsággal búcsúztak el a vidám napoktól. Ezen az egy napon az asszonyok férjei is bebocsátást nyertek a fonóba, ahol egyébként csak a legritkább esetben fordultak meg. A fiatalabb legények a teljes farsang alatt bejáratosak voltak ide, ugyanis ez az időszak volt a házasodás ideje is.
Az eladósorba került lányok egészen húshagyókeddig reménykedhettek, ám ezután már vénlányokként tekintettek rájuk. Ezen okból alakult ki a vénlánycsúfolás szokása is, melynek központi eleme a tuskóhúzás volt. Tájegységtől függően változott ennek a mókás gúnyolódásnak a menete. Sok helyütt a tuskót szekér mögé kötötték és egy lánynak öltöztetett bábút kötöttek rá, aki a település vénlányait szimbolizálta. A művelet közben csúfolódó versikéket énekeltek. Máshol fondorlatos módon azt érték el, hogy maga a vénlány húzza meg a tuskót, ami önmagában is nagy szégyent jelentett. Ilyenkor éjszaka a lány házához vonultak és a kilincsre madzaggal kötötték rá a fát. Mivel a szülők és a rokonok nem voltak otthon, így a kopogásra a lány nyitott ajtót, ezzel meg is rántva a tuskót.
Szintén jellegzetes eleme volt a farsangnak a kövér csütörtök és a farsangtemetés. Előbbi a farsangvasárnap előtti csütörtököt jelölte és ilyenkor igyekeztek a leglaktatóbb és és legzsírosabb ételeket enni, mivel úgy tartották, hogy az elfogyasztott mennyiség arányos lesz a termésével, míg a zsírtartalom az állatok hízásával függ össze. A farsangtemetés egy vidám mulatság volt, melynek bonyolítása a férfiak dolgának számított. A központi figura ilyenkor a felöltöztetett szalmabábú volt, mely a telet jelképezte. A bábot előbb a temetési menetek mintájára körbehordozták a faluban, majd tájegységtől függően eltemették vagy elégették. A menetben siratóasszonyoknak öltözött férfiak óbégattak, sőt nem egyszer pap is tartott velük, aki feladta az utolsó kenetet.
Persze a farsanghoz jóslások és babonák sokasága is hozzánőtt a századok alatt. Például csak ebben az időszakban volt szabad elültetni a mákot, hogy ne legyen férges, míg a mosást megtiltották, nehogy a házat ellepjék a bogarak. Az étkezéseknek is fontos szerepe volt ilyenkor: aki disznót evett, az szerencsés évnek nézhetett elébe, míg aki megsütötte és elfogyasztotta a farsangi fánkot vagy pampuskát, annak biztosan nem csapot villám a házába. Az időjárás is fontos szerepet töltött be a farsangi jóslásban, hiszen a húshagyókeddi napsütés kedvező időjárást és bő termést, míg az ereszről lógó jégcsapok szép kukoricacsöveket vetítettek előre.
