A vadászat mindig is az urak kiváltsága volt: nemesi vadásznapló a stucctól a kutyapecérekig a törettől a vadászavatásig.
Fotó: Fortepan/ Buzinkay Géza
A stucc Zrínyi Miklóst nem védte meg
A vadászat szorosan hozzátartozott a középkori magyarok életviteléhez, a szegényebbek a húshiány miatt, míg a gazdagabbak a vadászat szenvedélyéért űzték e tevékenységet. Ez egészen 1504-ig folytatódhatott, amikor II. Ulászló a jobbágyoknak megtiltotta több faj vadászatát: tilos volt elejteniük a szarvasokat, őzeket, nyulakat, vaddisznókat, fácánokat és a császármadarakat. Ezzel tulajdonképpen megalapozta azt, hogy a vadászat nemesi kiváltsággá vált, ráadásul a földbirtokokhoz általában mindig társult vadászati engedély is. Az uraknál már nem dívott az íj ás a nyíl használata, csapdát sem igen állítottak. Ellenben puskát és pisztolyt fogtak a vadra, lovon kutyával, nagy társasággal és fajtákra specializált hajtókkal űzték a kiszemelt zsákmányt. A könnyebb-fajta, rövid-csövű vadászpuskákat őseink németesen sttuccnak nevezték, állítólag Zrínyi Miklós is csupán egy ilyen stuccot vitt magával a végzetes vadkan-vadászat alkalmával. A XVIII. század eleji vadásztörvények még jobban megerősítették a vadászatnak a nemesi előjog-jellegét, a nemesemberek az országban mindenütt vadászhattak, kivéve azokat a területeket, amelyekben az ingatlan tulajdonosa ezt megtiltotta. Fontos kellék volt még a vadászkés is, amelyet a XV. század előtt a kard helyettesített. A XIX. században Széchenyitől kezdve többen a vadászattal, mint vadgazdálkodási szemponttal kezdtek el foglalkozni, amely megalapozta a mai vadászkulturát egy évszázad alatt. A század végén megszülettek a vadászati törvények, egyesületek és védegylet alakultak, amelyek a szabályokat és az etikettet is írásba foglalták.
Bemutatkoznak a kutyapecérek
Nemcsak a magyar, de a külföldi urak is szívesen jártak Magyarországra vadászni, mivel rengeteg volt a vad, még bölényt is lehetett lőni, a változatos madarak és dámvadak mellett. Még a XX. század elején is 23500 fajra lehetett nálunk vadászni: gyakori volt a zerge, a siketfajd, a medve, a hiúz és a farkas, de lehetett lőni nyírfajdot, császármadarat, darut, harist, fürjet, sólymot és sast is, ezek ma már a védett állatok közé tartoznak. A vadásztársaságok közt egyébként a legrégebbiek közé tartozik a gróf Rákóczy Erzsébet által alapított szervezet, ezekhez általában kopófalka is dukált. S bár a XIX. század előtt közel 100 évre eltűntek a kutyusok a vadászok mellől, az angolok hatására nálunk is ismét elfoglalták fontos helyüket. A középkori Magyarország vadászati szervezetének hagyományai Erdélyben éltek tovább, innen ismerjük a kutyapecérek nevét is. Ők többnyire a cigány jobbágyok közül kerültek ki és a hajtást vezették. Kürtöltek, gondoskodtak a kopókról, vadászaton a megfogott vadat is ők vették el az ebektől, az uradalomban egyébként a kutyák gondozásán kívül fát vágtak, pecsenyét sütöttek, tányért mosogattak, sertést hizlaltak s gyümölcsöt aszaltak; vadászat alkalmával — hátukon több napi élelemmel — mindig gyalog jártak, lóháton soha. Egyébként az urasági vadászatok beillettek egy-egy komoly mulatságnak is, ahol a háznépe felkerekedett és sátorokkal, kutyákkal, szolgákkal és mindenféle jó falattal és itókával indultak neki a határnak, hogy ott majd együtt költsék el az elejtett vadat.
Fotó: Fortepan/ Fábián László
Szokásjogok a törettől a vadászavatásig
Az elmúlt századokban alakult ki a vadászat etikettje, szabályrendszere is, aminek több köze van a természet tiszteletéhez, mint a divatos vadászruhákhoz. Ilyen például a töret hagyománya. A vadász számára az egyik legszebb pillanat, amikor kalapját levéve néma csendben birtokba veheti az általa elejtett nagyvadat, és leróhatja kegyeletét, tiszteletét a természet csodája felett. Ilyenkor szokás letörni egy-egy gallyat valamilyen nemes fáról, (például fenyő, tölgy, bükk) és a vadra helyezni. A törettel utalnak egyébként a különböző vadászati minőségekre is, mint a sikeres hajtásra, de ezzel búcsúznak egy vadász-bajtárs halála esetén is. A vadászoknak mindig igen fontos volt, hogy megadják a végtisztességet is az elejtett vadnak. Erre kialakult szokás a vad terítékre helyezése, azaz felravatalozása, amelynek szintén van egy sajátos szabályrendszere. Például a ragadozók mindeig előre kerülnek, ugyanúgy, mint a hímek is a nőstények elé. Érdekes szokás máig a vadászavatás, amit az első vad levadászása után ejtenek meg és eskütétellel jár. A vadászok etikai kódexe pedig számos nemes szabályt fogalmaz meg, így például a természet- és a vadvédelmet, az önfegyelmet, a biztonság és a vadak tiszteletét, az együttműködő lelkületet, a folyamatos tanulást és tudásgyarapítást, a hagyományok őrzését.