Egykoron az utazás valódi főúri passziónak számított, rajtuk kívül csupán a zarándokok, a kalandorok, a bűnözők és az inasok fordultak elő az utakon. Kóstoló az elmúlt évszázadok úti kalandjaiból!

Kép: jakd.hu

Az utazás a XX. század előtt valódi főúri, nemesi kiváltságnak számított, mivel a pórnép nem igen tudta megfizetni az úti költségeket, másrészt közlekedési eszközük/állatuk sem igen volt, a gyatra utak állapotáról ne is beszéljünk. De kezdjük az elején, hogyan is jelent meg az utazás igénye a főúri körökben! Az 1600-as évekig a főbb útvonalakat a kereskedői és zarándokutak adták, amelyek minősége bizony elég gyatra volt. Nem volt ritka, hogy az utat elmosta a víz, minden folyónál az utazónak kellett gondoskodnia a vízen való átkelésről, és bizony kellemes fogadók, csárdák sem várták a megfáradt vándorokat. Ezekben az időkben a szegényebbek számára valódi kalandnak bizonyult, ha hosszabb útra vállalkoztak és többnyire az idegen tájon lakók jóindulatától függött, hogy sikerült-e az utat teljesíteni, elérték-e a vágyott úti célt. A szegényebbek éppen emiatt csak igen nyomós indokkal vállalkoztak hosszabb utazásra, voltak olyan emberek, akik az egész életüket egy településen élték le. A főurak azonban már ebben az időben is szívesen utazgattak, sokszor népes kísérettel, szolgák hadával keltek útra. Általában a nagy kompánia birtokról birtokra vándorolt, fogadók nem lévén, a helyi uraságok vendágszeretetét vették igénybe. Ekkor szokás volt, hogy szívesen látták még az ismeretlen messzi földről érkezőket is, urastól, szolgástól, mindenestől. Ezekben az esetekben sokszor nem csak étellel, itallal, abrakkal és hálóhellyel látták el a betérőket, hanem még lovat, kocsit is adtak az utazók alá. Előfordult, hogy egy-egy nemes család utazása szinte semmibe sem került nekik, mert az úton napokig jól tartották őket vendáglátóik. A kereskedelem, ipar és gazdasági fejlődés azonban magával hozta az úthálózatok fejlődését is, ez pedig a főúri, sőt még a köznép utazásaira is hatással volt.

De a valódi külföldre, azaz a Monarchián kívülre tett utazás még az 1800-as években is ritka volt, mint a fehér holló. Az urak azonban már jóval többet utazgattak, volt aki a birtokait is személyesen látogatta időnként – és lássuk be, ez egy Esterházy vagy Festetics birtok esetén – bizony többszáz kilométeres távokat is jelentett. A főnemesség tagjai gyakran megfordultak Bécsben és Budapesten egyaránt, később pedig előnyben részesítették a társadalmilag elismert nyaralóhelyek látogatását, mint Baden-Baden, Balaton, avagy a mai horvát tengerpart. Sokan Európában is utazgattak, néhány főúrnak pedig szenvedélye volt a vadászat, akár még az afrikai kontinensen is. Gondoljunk csak Teleki Sámuelre vagy később a XX. században Széchenyi Zsigmondra. Az utazások persze még belföldön sem számítottak biztonságos vállalkozásoknak, hiszen bűnözők és betyárok mindenhol léteztek.

Teleki Sámuel

Kép: wikipedia

Az úthálózat gerincét az 1600-as években kialakult postautak adták, amelyek azonban még a század közepén is csak minden tizedik települést érintettek. Bécs és Pozsony között 1752. szeptember 15-től vezették be a menetrendszerinti gyorskocsijáratokat, az ún. delizsánszokat, amelyek már utasokat is szállított minden nap.  Újabb útvonalakat az 1770-es évektől vezettek be: kéthetente indult kocsi a Temesi Bánságba. Pozsonyból havonta egyszer ekkor már Nagyszeben is elérhető volt, de csak nyáron, kedvező időjárásban. A 19. század elején Budáról kéthetente közlekedett a delizsánsz Zimonyba és Kassára, míg Bécsből Kőszeg és Szombathely érintésével hetente egyszer Károlyvárosba. Az egykori történelmi Magyarországon talán, ha négyezer kilométernyi út állt rendelkezésre és ezek többsége döngölt földút volt, a kikövezett utak is csak kaviccsal voltak beszórva. Az utak állapotáért elvileg a vármegyék feleltek, amelyek jobbágyokkal, ingyenes közmunka keretében végeztették a karbantartást. A postakocsi és a saját hintó használata mellett még egyéb módon, úgynevezett gyorsparasztokkal is lehetett utazni. A könnyű, de kényelmetlen parasztszekeres kocsisok általában a postahivatalokban tanyáztak és jó pénzért szívesen elvitték A-ból B-be a sürgős utazókat. Állítólag még István főherceg is utazott gyorsparaszttal, amikor 1847-ben apja, József nádor halálos ágyához sietett Bécsből Budára.

Természetesen még a XIX. században az utazás egyre szélesebb körűvé válása után is pontos etikett szerint zajlott a főúri utazás. Például hölgy sosem utazhatott egyedül csakis kísérővel, a leginkább elvárt módon minimum egy férfi családtagnak kísérnie kellett. Az utazóruhákat, piperekellékeket, gyógyszeresládikákat míves utazóládákba tették a nemesek, hiszen ezekből semmi nem maradhatott otthon. Létezett utazási étkészlet, utazó pipepereholmi, fürdő-kellékek, korabeli divat szerinti strapabíró úti ruházat, ehhez egy-két váltás fehérnemű. Lovagló-ruhát és kellékeket csak abban az esetben vittek magukkal, ha az út egy részét lovon tették meg, avagy a célhelyen szükség lehetett rá. Mivel a főnemesek többnyire a személyi szolgákkal – komornák és inasok – együtt utaztak, így az utazási csomagok összeállítása az ő feladatuk volt, minthogy az is, hogy az út során az uruk vagy úrnőjük kényelméről gondoskodjanak. A forradalmi áttörést a vasút megjelenése hozta meg, amikor tömegessé, gyorssá és egyszerűvé vált az utazás, de ez már egy XX. századi történet!