Birtokélet

Hihetetlen aratási szokások a múltból

2019. július 08. - nemesiné

Bandagazda, búzakévék tetejébe ültetett papok és sarlós fehérnép, avagy így arattak régen őseink.

aratas.jpgForrás: Fortepan

Bandagazda, búzakoszorú, sarlós asszony, kaszás férfi, summás – csak néhány kifejezés, amit manapság már nem ismerünk, holott egészen az 1950-es évekig mindenki tudta, hogy mit jelentenek és miért fontosak. Azóta a GPS vezérelte aratógépek már a feledés homályába taszították a kézi aratásokat és a hozzá kapcsolódó szokásokat, hiedelmeket egyaránt. Egy kis múltidéző a július elején kezdődő aratásokról, amelyben kiderül, hogy őseink milyen verejtékes munkával, de vidáman jutottak hozzá a mindennapi kenyér alapanyagához.

 Sarlós Nagyboldogasszony és Péter-Pál kéz a kézben

Az aratás egykoron Péter, Pál neve napján kezdődött, mert úgy tartották, hogy a búza szára akkorra törik meg, de ez soha nem eshetett péntekre, amit balszerencsésnek tartottak. Ugyanakkor az első igazi aratási ünnepnek Sarlós Nagyboldogasszony napja számított, amelynek neve a sarlóval arató asszonyokra utal. Egészen a XIX. század közepéig ugyanis Magyarországon is sarlóval arattak, mégpedig a fehérnép, a férfiak a kévekötésért voltak felelősek. Bár az 1850-es évektől a legtöbb vidéken szerepcsere zajlott le és megjelentek a kaszával suhintó legények, az egyházi ünnep nevét mégsem változtatták meg. Eredetileg ez az egyházi ünnep egyébként arról emlékezett meg, amikor a várandós Mária meglátogatja a Keresztelő Szent Jánossal szintén állapotos Erzsébetet, de a magyar hagyományba már az aratás kezdeteként vonult be. Általában ekkor áldotta meg a pap az aratókat és a földeken aranyló búzát egyaránt.

 Bandagazda, az igazi arató menedzser

Persze mielőtt az ünnepélyes aratási szertartások elkezdődtek volna, megalakult az aratók bandája. A földbirtokos vagy tulajdonos határszemlére ment a vándorló summások és a helyi aratók képviselőjével, a bandagazdával, hogy felmérjék a búza állapotát, minőségét. Ennek tudatában és a szükséges aratók számának felmérése után egy kis pálinka és szalonna mellett megindult az alkudozás az aratók részesedéséről vagy fizettségéről. Gyakran előfordult ugyanis, hogy a summások és a munkások nem pénzt, hanem gabonát vagy lisztet kaptak a munkájukért. A bandagazda persze nem csak egyszerű múlt századi menedzser volt, de ő diktálta az aratás ütemét is a kaszálóknak, akiket marokszedők, azaz serény asszonyok, leányok követtek, hogy kévébe kössék a lekaszált búzát. A babonásabbak 18 kévét raktak egymás tetejére, majd szalmával fedték azt az eső ellen, ezt az eljárást úgy nevezték, hogy „tetejébe ütik a papot.” Ezután a búzát beszállították a közeli településre, ahol a cséplőkhöz, később cséplőgépekhez került.

A búzakoszorú legendája

Bár az aratási szokások vidékenként eltérőek voltak, a búzából kötött koszorú szinte az összes magyar tájon megjelent, mint fontos szimbólum. Voltak olyan helyek, ahol már az aratás kezdetén elkészítették a feldíszített búzakoszorút, hogy szerencsével járjanak az aratók és bőséges legyen a termés. Sok helyen az első búzaszárakkal megkötötték a föld tulajdonosának kezét, aki a rögtönzött koszorúval így szerencsét és gondtalan aratást nyert el az égiektől. Máshol viszont a koszorúfonást a végére hagyták, a fiatal leányok és fiúk tulajdonképpen ezzel a koszorúval jelezték a föld birtokosának, hogy végeztek a munkával. Természetesen a jó gazda felesége rögtön az ajtó fölé akasztotta a búzakoszorút és bőségesen megvendégelte a határból érkező aratókat. A tornác bejárata fölé felakasztott koszorút sokszor friss kútvízzel meglocsolták, hogy jövőre is bőséges, tiszta búza teremjen a földeken. Némely vidéken nem az aratók, hanem a föld birtokosai fonták a koszorút, mégpedig az a gazda, aki legelőször végzett az aratással. Ilyenkor egy póznára akasztották a feldíszített búzaköteget, és nagy büszkén végigvonultak vele a falun.

 Szent Péter lova és az aratóbál

Érdekes szokás, hogy a határban mindig lábon hagytak egy jókora darab búzát. Tették ezt egyrészt azért, hogy a szabadon élő madaraknak és állatoknak is legyen eleségük, másrészt úgy tartották a vallásos aratók, hogy áldozatot kell adni Szent Péter lova számára. Ezzel biztosíthatják be ugyanis, hogy jövőre is gazdag legyen a termés. Ha a kévéket már beszállították a falvakba a csépléshez, akkor már nem volt más hátra, mint az ünneplés. A kemény munkát nótaszóval, vigassággal zárták le a legtöbbször, ahol a finomságokat a földbortokosok és a gazdák biztosították az aratásban résztvevők számára. Ezeket nevezték aratóbáloknak.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://birtokelet.blog.hu/api/trackback/id/tr3114931492

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csakférfi 2019.07.10. 07:14:19

"Bár az 1850-es évektől a legtöbb vidéken szerepcsere zajlott le és megjelentek a kaszával suhintó legények,"

Kemény,férfias munka volt.
Ismerősöm mesélte,aki idősebb, egy-egy ilyen "aratási szezonban" 10-15 kg-ot lefogyott a "suhintó legény".

Androsz · http://migransozo.blog.hu 2019.07.10. 07:14:25

És amikor az új búzából megsütötték a kenyeret, akkor következett az új kenyér ünnepe. Ezt ma sokan leszólják, pedig a paraszt ilyenkor azt ünnepelte, hogy a tél folyamán már valószínűleg nem hal éhen a családja, és nem is jut koldusbotra. A szupermarketek állandó bőségében ezt az érzést ma már nagyon kevesen tudják elképzelni.

rnz 2019.07.10. 07:14:32

Ezek mitől hihetetlenek?

GGy 2019.07.10. 07:14:38

Ezek közül melyik szokás "hihetetlen"?! (és miért?)

kenyérdobáló 2019.07.10. 07:14:48

A "maradék" ószövetségi hagyomány, ott a nincsteleneknek hagytak meg egy kis maradékot.
Az aratás a nemek viszonylag fesztelen keveredése miatt is vidám volt (persze kivéve azokat a fiatal aratómunkás lányoknak, akit a pajtában vagy a szabad ég alatt megerőszakoltak, miközben a többiek mélyen aludtak).

csakférfi 2019.07.15. 06:18:30

@Androsz:
Igaz.
+1
Nincs becsülete a kenyernek.
Anno nagyanyám mindig úgy szelte fel a kenyeret higy a hasára keresztet rajzolt a kés hegyével.
Mai napig (52 vagyok) ha nem szeletelt kenyér kerül a kezembe,olykor én is ezt teszem.
Tisztelet jele részemről az "akkori" emberek felé.....többek közt.
Hja......ha éhezik valaki a "kenyér víz" páros életet menthet.