Volt olyan idő, amikor Siófok helyén végtelen mocsár terült el, a vízszintet pedig egy molnár szabályozta, kedve szerint.
A Sió-csatorna építése
Ha visszamehetnénk a 18. századba, akkor valószínűleg rá sem ismernénk a magyar tengerre, hiszen ekkor a Balaton sokkal vadabb és a mai Síofok környéke bizony elég visszataszító volt. A Sió kiásása és kimélyítése előtt a tó fővárosaként is emlegetett település helyén csak egy végeláthatatlan mocsaras vidék terült el, melyet a Balaton újra és újra elöntött. Ebben az időszakban a tó vízszintje még jóval, közel három méterrel magasabb volt a ma ismertnél. Bár ókori írásokban olvasható, hogy a Rómaiak már terveztek egy csatornát, melyen keresztül a tó szabályozhatóvá vagy akár lecsapolhatóvá vált volna, a hatvanas években végzett ásatások semmilyen tárgyi bizonyítékot nem találtak, melyek a munkálatok valós kivitelezését alátámasztották volna.
Így a Sió völgye az 1700-as évek végéig egyetlen összefüggő mocsár maradt, annak ellenére, hogy a csatorna egy kicsi része már létezett. Ezt azonban csak az ott felállított malom működésére használták, így a tó vízszintje az őrlőkövek munkájának függvényében változott. Ám áradások idején ez a szűk keresztmetszet nem bizonyult elegendőnek és a víz áttörte a malom számára földből és fából készült primitív gátat, majd elöntötte a Sió völgyét. Amikor azután 1776-ban a malom leégett, az épületet és a gátat is elbontották, és nekiláttak a csatorna kitisztításának és kiszélesítésének. A munkálatok eredményeként a tó vízszintje több, mint 1 métert apadt és környéken jókora területen indulhatott meg a mezőgazdasági termelés. Már ekkor felmerült az ötlet, hogy az addig kevesebb, mint 30 kilométer hosszú csatornát tovább lehetne építeni, és ezzel végérvényesen megoldhatóvá válna a tó vízszintjének szabályozása, sőt akár a Dunával való közvetlen összeköttetése is.
A tervek már az 1800-as évek első felében elkészültek, és ezekben már további célok is megfogalmazásra kerültek. A tó szabályozása és a víziútvonal kialakítása mellett a környék mocsaras területeinek lecsapolása és a majdan elkészülő adriai vasútvonal víz- és jégmentesítése is szerepelt az ötletek között. A Sió medrének mélyítése újabb 1,3 méterrel apasztotta a vízszintet, ami már megközelítette a mai mértékét. A megindult munkálatok azonban a szabadságharc következtében félbeszakadtak, és csak a harcok végével indultak meg újra. A folyamatot pedig jócskán felgyorsította a Déli Vaspálya Társaság által megkezdett vasútépítés, mely 1858-ban vette kezdetét a déli parton. A frissen lefektetett síneket az 1860-ban bekövetkezett áradás megrongálta, így nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a jelenséget végérvényesen meg kell szüntetni. Ekkor a Sión (jelentése malomzsilip) még működő több kisebb és nagyobb malmot elbontották, és 1863-ban közel mai formájában elkészült a Sió-csatorna, melyet egy fazsilippel lehetett lezárni.
Ezzel a Balaton vízszintje és körvonala elérte a mai állapotot és végérvényesen elveszítette természetes vízjárását. A kor mérnökeinek magas színvonalú munkáját és szakértelmét dicséri az a tény, hogy az említett első fazsilip 30 éven keresztül látta el a feladatát és dacolt a ránehezedő hatalmas víztömeggel. Ekkor azonban menthetetlenül megrongálódott és elkerülhetetlenné vált a cseréje. 1893-ban eltávolították a szerkezetet és helyére egy jóval nagyobb teherbírású és áteresztőképességű betonzsilipet építettetek, mely jobban bírta a feladatát. Ezt a szerkezetet már csak 1946-ban kellett kicserélni, miután a II. világháborúban bombatalálat érte. Ebben az időszakban egyébként magát a csatornát is le kellett zárni. A Sió-csatornát azután még több alkalommal is kiszélesítették, és ma valóban alkalmas minden olyan feladatra, melyet az 1800-as évek elején rendeltetésül szántak neki. A csatorna manapság több, mint 120 kilométer hosszan köti össze a Balatont a Dunával, szélessége 20-30 méter, legnagyobb mélysége pedig közel 9 méter.
