Birtokélet

Aki marhát lopott, halállal lakolt

2019. március 18. - frumentarius

A középkori Magyarországon a marhák komoly értéket képviseltek, ami csábítóan hatott a tolvajokra és más tilosban járókra, akiket a halálbüntetés sem tántorított el.

 marha2_1.jpg

Fotó: Fortepan

 

Ahogyan a szürke marhákról írt cikkünkben már említettük, a középkori Magyarország egyik legjelentősebb haszonállata és egyben az egyik legfontosabb exportcikke is a marha volt. Ennek megfelelően ezek az állatok a történelem során mindig nagy értéket is képviseltek. Ahogy az értékes dolgok esetében szokásos, a szarvasmarhák lopása is igen nagy számban fordult elő, így nem csoda, hogy már az igen korai időkben is törvények szabályozták ezeknek az állatoknak az adásvételét. Eleinte az üzletek lebonyolítását igyekeztek a vásárokra korlátozni, melyeket a vásártartási joggal rendelkező városok bonyolíthattak, a számukra kijelölt napon (sok település nevében innen ered a szerda- vagy szombathely összetevő). Azok a személyek, akik nem vásárok alkalmával adták-vették a marhákat, a korabeli törvények tolvajnak és orgazdának bélyegezték. A Szent László által hozott passzusok értelmében ilyen esetben az eladót és a vásárlót is meg kellett büntetni, márpedig a marhalopás retorziója az akasztás volt (ugyanez vonatkozott azokra is, akiknek olyan állat volt a birtokában, melynek származásával nem tudott elszámolni).

            A hazai szarvasmarha állomány növekedésével az ilyen szigorú korlátozás már nem volt többé tartható, így egy idő után engedélyezték az állatok vásáron kívüli adásvételét is. Ezzel párhuzamosan azonban komolyabb szabályozások léptek életbe az állatok jelölésére és kezelésükre vonatkozóan. Nagyobb figyelmet fordítottak például a pásztorok munkájára is, akiket évente, nyár elején egy megbízott hivatalnoknak jegyzékbe kellett vennie, és innentől csak ezek az emberek tevékenykedhettek az állatok körül. A földesuraknak és az erre a célra kirendelt bíráknak véletlenszerű ellenőrzéseket írtak elő a csordáknál, és amennyiben oda nem való embert találtak a közelben, úgy azt haladéktalanul jelenteniük kellett a hatóságoknak és segédkezniük kellett az elfogásban is. Ekkortól a pásztoroknak és a tehenek tulajdonosainak is jelenteniük kellett, ha a marhákat legelni hajtották vagy bármilyen más okból magukhoz vették (átadták) azokat, mert ellenkező esetben a pásztor orgazdaságot, a tulajdonos pedig lopást követett el (a marhák jelölése nélküli időkben nehezen tudta bizonyítani a gazda, hogy azok az állatok a sajátjai voltak).

marha1_1.jpg

Fotó: Fortepan

 

            Az ilyen faramuci helyzetek elkerülése végett és a tulajdoni viszonyok egyértelművé tétele érdekében vezették be később az állatok bélyegzését. Az ehhez szükséges bélyegvasakat a gazdák a helyi jegyzőtől kapták és saját jól felfogott érdekükben serényen használták is, hiszen a jelöletlen marhák lopása esetén a tulajdonos semmilyen kárigénnyel nem állhatott elő. Azonban az ilyen jelölés nem adott választ minden felmerülő problémára. Sok esetben a tolvajok ugyanis összejátszottak a mészárszékek tulajdonosaival és az ellopott állatokat azonnal levágták és feldolgozták. Mivel nemcsak a marhák, hanem a minőségi marhahús is igen nagy értéket képviselt, így annak megszerzése is legalább akkora vonzerőt jelentett, mint magáé az élő állaté. A törvény alkotók ennek elkerülése végett találták ki a passus intézményét, melyet a marhák nyilvántartásával megbízott tisztviselőnél lehetett megvásárolni, eladásra szánt állatonként egyet. A passus bevezetését követően minden olyan adásvétel bűncselekménynek számított, ahol az állat kisérőokirata nem cserélt gazdát.

            A mészárosok esetében – ellenőrzéskor – a mészárszék tulajdonosának is passussal kellett igazolnia a feldolgozott hús származását, ellenkező esetben a termékeket vagy azok ellenértékét lefoglalták, a tiltott tevékenységet pedig kidoboltatták, így keltve rosszhírét a tilosban járó mészárosnak. Az ellenőrzések megtartására a hatóságok mezei- vagy bátorság biztosokat neveztek ki. Az ő feladatuk volt a lopások felderítése, az elkövető elfogása és a megfelelő ítélőszék elé állítása is. Emellett nekik kellett az úgynevezett úti leveleket és az azokat felmutató személyeket is ellenőrizniük. Ilyen okmányt a hatóságok akkor állítottak ki, ha a tulajdonos a marhák eladását és vásárra hajtását marhakereskedőre bízták. Ők voltak azok a szakértő kereskedők, akik az állatokat nem birtokolták, csupán eladását intézték. A törvény egyébként velük kapcsolatban is szigorú feltételeket szabott. Az úti levél kibocsátása előtt például a hivatalos személynek ellenőriznie kellett a kereskedő szakértelmét, rátermettségét, feddhetetlen előéletét és jámborságát is. Az évszádaok alatt kialakult szabályrendszer végül olyan alaposnak bizonyult, hogy bár némileg más formában és más elnevezésekkel a mai napig működik.    

A bejegyzés trackback címe:

https://birtokelet.blog.hu/api/trackback/id/tr7514653085

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

drágabolgárúr 2019.03.28. 04:39:54

Na ja régen rendes törvények voltak.Aki lopott annak a fél kezét levágták.