Hiába a földbirtokosok felelőssége, a tiszai védekezés mindig csak a katasztrófák nyomán pörgött fel.
Fotó: Fortepan/ Fődi Gábor
Ki ne emlékezne Petőfi Sándor „A Tisza” című versére, ahol a költő kiválóan szemlélteti, hogy a folyó alig néhány óra leforgása alatt képes megváltoztatni az arcát, és barátságos folyamból haragvó bestiává változni. Már ebből a költeményből is átszűrődik, hogy milyen szörnyű is lehetett egy-egy ilyen esemény, holott az 1847-es árvíz (melyet Petőfi megénekelt) nem tartozott a jelentősebb tiszai áradások közé. Valójában a legnagyobb katasztrófákat okozó árhullámok jó része a mai védművek mellett már inkább csak középmagas áradásokként vonulnának be a történetírásba. A biztonság eléréséhez azonban hosszú és rögös út vezetett.
Az ország második legnagyobb folyójának áradásait két, jól elkülönülő csoportra lehet osztani: a nyári és a tavaszi árhullámokra. Míg előbbit a nagyobb nyári esőzések, addig utóbbit a hóolvadások okozzák. Nagy különbség a kettő között, hogy a nyári hullámok ugyan magasra képesek nőni, ám időben jóval rövidebbek, mint az olvadó hó által folyamatosan táplált tavasziak. Ezek a folyó alsó szakaszán általában nem is okoztak igazán nagy katasztrófákat. Persze a szabályozatlan Tisza esetében a nyári árvizek is okoztak komoly gondokat.
Fotó: Fortepan/ Magyar Földrajzi Múzeum/ Erdélyi Mór cége
A folyam védműveinek kiépítése általában egy-egy áradás után kapott újult erőre, míg a következő katasztrófát megelőző időszakban meglehetősen félvállról vették azt. Jól példázzák ezt az 1731-es és 1740-es árhullámok, melyeknek az első felső- és alsóvárosi töltéseket köszönheti Szeged, ám a közöttük eltelt években semmilyen említésre méltó lépés nem történt. Az építkezések intenzitásán érdemben az sem változtatott, hogy 1807-ben törvénybe iktatták a nagybirtokosok kötelességét, így innentől az árvízi védekezés és a mentés az ő feladatukká is vált. Sőt az olyan katasztrófák sem sokat lendítettek a védekezés megszervezésén, mint az 1813-as tavaszi áradás. Ekkor a Sajó forrásvidékén esett a téli időszakban nagy mennyiségű hó, mely olvadáskor megduzzasztotta a folyót. A feljegyzések szerint ekkor olyan méretű hullám ömlött a Tiszába, hogy egészen Tokajig visszaduzzasztotta azt. A pusztítás akkora volt, hogy Ongán az emberek hiába menekültek a házuk padlására, mert az épületek nem bírták a víz nyomását és összedőlve egész családokat temettek maguk alá. Fád környékén pedig olyan eseteket jegyeztek fel, amikor még a fürge ménesek is a vízbe vesztek, mert a csikósoknak nem maradt idejük az állatok kimenekítésére.
Ennek ellenére a védekezés újabb lépései csak az 1830-as években következtek be, a nagy, 1830-as árvíz nyomán. Egy évvel az újabb katasztrófa után állították fel a folyó első mércéjét és innentől ellenőrizték rendszeresen a vízállást. Még ebben az évben törvénybe iktatták, hogy azok a földbirtokosok, kiknek földjeit a gátak védik, kötelesek anyagilag is hozzájárulni azok építéséhez is fenntartásához. Még az első vízrajzi térképek, melyek később a szabályozás alapjaivá váltak is csak 1834-től készültek. Ahhoz, hogy az országgyűlés törvényt hozzon a hazai folyók szabályozásáról még hat év és az 1838-as nagy, pesti árvíz is szükséges volt. Bár mondhatnánk, hogy ezek után felpörögtek az események a Tisza árvízvédelme kapcsán, de sajnos nem így történt.
További öt év kellet, hogy 1845 júliusában Vásárhelyi Pál benyújtsa a Felső-Tisza völgyének rendezési javaslatát, és a szabályozási munkálatok irányításával megbízzák Széchenyi Istvánt. A legnagyobb magyar ekkor a tőle megszokott alapossággal és lendülettel vetette bele magát utolsó nagy megbízatásának teljesítésébe és egy évvel később, 1846. augusztus 27-én Andrássy Károly tiszadobi birtokán maga végezte el az első ünnepélyes kapavágást. Ezt sajnos Vásárhelyi Pál már nem élhette meg, mert áprilisban elhunyt. Ez Széchenyit is tervei megváltoztatására kényszerítette, mivel az 1846 januárjában a szabályozási munkák kivitelezésére megalakult Tiszavölgyi Társulat vezetését éppen Vásárhelyire szerette volna bízni. Magukat a terveket még egy velencei vízimérnök Pietro Paleocapa áttekintette és minimálisan átalakította, ám a végrehajtás már egy évvel az indulás után, 1847-ben leállt. Az újraindulás a Tiszavölgyi Társulat császári parancsra történő feloszlatásával és a Tiszaszabályozási Központi Bizottság felállításával kezdődött, 1850-ben. Bár a munkálatok ekkor komolyan megindultak, mégis újabb hatalmas katasztrófák közelítettek Szeged környékéhez.
Bár 1857-ben is nagy volt a pusztítás, nem vehette fel a versenyt az 1879-es tavaszi árvízzel, amikor 100 ezer ember válik hajléktalanná elveszítve a közel 6 ezer összedőlt ház valamelyikét, és 151 ember leli halálát a fagyos hullámokban. Az újragondolt szabályozási és védekezési terveknek köszönhetően ilyen volumenű katasztrófa már nem történhetett meg többé, és noha az 1800-as évek végén rekordnagyságú árhullámok vonultak le a Tiszán, a pusztítás és az emberáldozatok száma több már nem érte el ezt a szintet.
